Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Dobos László: Hólepedő III. (regényrészlet)

autóstopposnak volt ilyen alaktalan ábrázata. Amikor a torzonborz arc rászorult a mellére, mindenki kővé meredten várt.

Ezután szerteszaladtak hirtelen, siettek, kapkodtak, befektették egy autóülésre. Vitték, kísérték, fény volt mindenütt: a mögöttük jövő jármű televilágította a szűk autó-szobát. Érezte hátán a vér hideg ragadását, a tépő fájdalmat, amely egyre többet íoglalt el testéből. — Álljunk meg, mondta volna.

Nem mozdult a szája.

A nyögés csak a torkáig tört morogva, a fájdalom már égetett is. Az ajkától indult el, fel az arcán, a homlokán, fején át a nyakába, gerincébe. Lábait már nem tudta.

Sokáig vitték így, tudatáig csupán a tompa zaj ért. Most ebben vergődött, az állandó ugyanaz zúgásban, ehhez ért pislákoló, vergődő eszmélése.

Rohantak vele.

— Most én vagyok a hír — zsibbad szájára a szó.

Gyermekkel futnak így, korai halála előtt sietvén víz alá tartani. — Anyám, szerette volna mondani.

A fájdalom elfoglalta az életet; a lány sebes-tört testével fogta az út hullámait: minden a fájdalomhoz ért először, a kanyarok, a gyorsulások. Sietős fények villogtak a szempillák rácsa előtt; örökkévalóság volt az egyszeri lélegzés is.

Vitték úttalan utakon, futottak vele hegy meredekére, ráződtak kiszáradt folyók medrében, berohantak a ködalagutakba, ahol lármásan csengettek.

— Anyám — próbálkozott ismét —, megviszik neki a hírt, szájához kapja a kezét, és úgy marad ... haláláig.

— Kérem — szólt valaki messziről —, hall engem, kérem? — Mintha az erdő széléről kiabáltak volna.

Emelni próbálta a fejét, hogy jobban lásson. Visszaszédült.

— Nagyanyám... imádkozna — nyúlt á távoli puha emlék után.

— Nagyanyám ...

Ö tanította imádkozni, konokul sujkolta bele az imákat. Előbb az úr imáját ismételtette vele az őrülésig:

„Mi atyánk ... add meg a mi mindennapi kenyerünket...”

Olykor a válla is reszketett a térdeplés fáradtságától, mégsem állhatott fel.

— Az ártatlanságodért imádkozzunk, lányom, testi és lelki tisztaságodért.

„Segíts meg Mária, oh irgalmas szűzanya ...”

Mikor már erőtlen inogtak térdei, nagyanyja azt mondogatta:

— Meg kell szoknod, ki kell bírnod, lányom.

Néha már látomásai is voltak. Álmában Szűz Mária hozzábújt és simogatta az arcát. S reggel, ahogy elmesélte éjszakai álmát, nagyanyja sírva fakadt és egész nap ezt hajtogatta:

„Az isten ígérkezik hozzád, lányom”.

Valamikor már nappal is látta Szűz Máriát, előtte lépdelt nagy, megfoghatatlan márvány színű lepelben.

— Csodaváró leszel, lányom, csodaváró, imádkozz . . .

Ebben a rohanó autóban a segélykérő imáknak egyetlen sorát sem tudta összerakni. Hiába erőlködött, csupán nagyanyja összekulcsolt keze sodródott elé a fájdalom hullámaival.

Fehér ruhás emberek emelték ki az autóból. Nem tették hordágyra, a karjukon vitték. Magas, fehér ágyra fektették, levágták róla a ruhát, egy kéz törölni kezdte homlokáról és nyakáról a vért. Tudata tisztultabb lett. A délutáni száguldást, a ködöt, a zuhanást, a lázas képeket, a kapkodó sietséget, a sötétséget mintha valami fal választotta volna el tőle.

Jobb szemével tisztán látott. Három orvos és két nővér sürgött körötte: gyors, határozott volt minden mozdulatuk. Egyikük — fiatal arc, rövid haj — fölé hajolt, a szemével vizsgálta ... az orvos tekintetét kereste:

— Mit mond? ... az arcom ... igen, ott időzött a legtovább, megütközött...

Bal szeme csak hajszálnyi rés, előtte alaktalan göröngy, véres dudor. Lecsukódik a szemhéj, pillanatra csak, aztán ismét próbálkozik, a tudat bizonyosságot akar. De a látvány mindig ugyanaz, a bal arc véres húscsomó.

— Hall engem, kérem?

A fejét kezdik tapogatni, majd a homlokát.