Irodalmi Szemle, 1979

1979/4 - Zs. Nagy Lajos: Rendetlen napló (humoreszk)

voltam, hogy ebédre is elfelejtettem menni. Pedig, amint megtudtam, székelykáposzta volt. Ezit már rokoni alapon [székely—magyar rokonság) is meg kellett volna ennem. Különösebb mulasztást azért nem követtem el, hiszen szinte másnaponként ezt adják az üzemi étteremben.

Este: pszichoterápia.

Tizenhármán ülünk körül egy ifjú orvosnőt. Elmegyógyászt. Ebből nem az következik, hogy elmebajosak vagyunk — bár, ki tudja?! Az orvosnő minden szerdára új „műsort“ készít elő a számunkra. Most például Vivaldi Négy évszakjából hallgatjuk a Nyár tételt. Lemezjátszóról természetesen. Utána mindenkinek el kell mondania, hogy mit érzett. Nekem rettenetesen fájt a bal vál- lam, amit a múltkor alaposan megütöttem, de azt ugye mégse mondhatom,, hogy Vivaldi zenéjétől megfájdult a vállam, ettől valami nagyobb, de hihetőbb bolondságot kell kitalálnom.

Szerencsére nem kerül rám a sor, mert a beszélgetés a csinos fiatal ápolónőre terelődik, aki — szerintem ravaszságból — azt állította, hogy a zene hallgatásakor éppoly eufóriát érzett, mint amikor megevett tizenkét tabletta alna- gont. (Ö egyébként ún. narkománia miatt került ide!)

Azon csak csodálkozni tudok, hogy a fiatal orvosnő milyen ügyesen irányítja a beszélgetést — szexuális térre. Azt kérdi az ápolónőtől, hogyan hatott nemi életére a túlzott gyógyszerszedés, de közben olyan gyönyörűen elpirul, hogy öröm őt nézni. Az ápolónő, aki egyébként mindössze egy hónapig volt férjnél,' azt válaszolja, hogy tíz alnagon-tabletta után már nagyon nehezen jut el az orgazmusig. S kihívóan néz ránk, mintha bennünk, férfiakban látná a hibát. S kevesebb gyógyszerrel? érdeklődik orvosnőnk, s ha lehet, még jobban elpirul* Öt volt az optimális, mondja a kedvesnővér, a baj csak az, teszi hozzá, hogy öt tabletta után már nem lehet megállni...

Ezután rajtunk a sor: hogyan segítenénk a nővérkén, mit tanácsolnánk neki, hiszen már többször feküdt a kórházban gyógyszermérgezéssel. Mivel semmi okos dolog nem jut eszünkbe, házi feladatot kapunk, dolgozzuk ki írásban, mit tanácsolunk a kis ápolónőnek. Ezt halk káromkodások közepette vesszük tudomásul.

Csütörtökön reggel infúzió, nyugtató tabletták, alvás másnap reggelig. SZOMBAT

Este fél nyolckor indulás a farsangi bálba, avagy ahogy nem hivatalosan nevezik a „magyar bálba“. Ez már a második bál, s a Kijev szálló összes termeiben zajlik. Nem számoltam meg, hány terme van a Kijevnek, elég sok lehet,, mert néhányszor eltévedtem bennük.

A főbejáratnál elegáns úriember ellenőrzi a belépőjegyünket, egy bájos hölgy szürke szalagot tűz a galléromra, mint egy vőfélynek, egy bajszos legényke elkísér bennünket a bárba, helyesebben a bárok egyikébe, mert, mint később láttam, több bár is van a Kijevben, nem úgy, mint faluhelyen.

Nem is sejtettem, hogy szeretett fővárosunkban ennyi elegáns magyar él. S milyen megható, hogy évente kétszer is találkoznak ezek az elegáns magyarok. Szmoking, frakk nem kötelező, csak a nyakkendő.

Legszebbek a nők természetesen. Földig érő estélyi ruhák, meztelen vállak és félmeztelen keblek. Akadnak nagyestélyik, amelyeket kissé riadtan hálóingnek nézek, de ez csak optikai csalódás, miként a hozzáértők közük velem.

Ez a divat.

Fönt az emeleti nagyteremben az a divat, hogy „Esztike-tike-tike, Esztike lány, Esztike legyen a babám“, amitől megtelek önbizalommal, hiszen erre már gyerekkoromban is tudtam táncolni. De lent a bárban egy nagyon modern zenekar egyebek között rock and roll-t játszik. Ezt — a fejemben három üveg pepszikólával sem tudom eljárni. A zenészek valamiféle indiai népviseletben muzsikálnak nagyon hangosan, olyan furcsa érzésem van, hogy bent ülök a szakszofonban (pardon: szaxofonban!).