Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - FIGYELŐ - Cselényi László: Hit, illúziókkal és illúziók nélkül
Se önéletírás, se monográfia. A történelem szerencsére, akár a természet, önmagát korrigálja, hogy fenntartsa az egyensülyhelyzetet. Kun Béla és monográfusai helyett megírta emlékiratait az egykori proletárvezér felesége, Kun Béláné, s máig ez a kitűnő könyv szolgál leghitelesebb és nélkülözhetetlen alapanyagként Kun Béla és a Magyar Tanácsköztársaság tanulmányozásához. Kun Béláné nem volt se hivatásos író, se hivatásos politikus. Egy sokat szenvedett, sokszor meghurcolt, viharos életű család szoborba mintázható matriarchája volt, akinek nemcsak a hányattatások, üldöztetések kálváriáit kellett végigjárnia örökmozgó férje oldalán, hanem öt évtizednyi csönd után végül még férjének az élettörténetét is neki kellett megírnia. Az álmélkodó olvasó meglepetésére: kiválóan. Miért? Mert nem tolakodik lépten-nyomon az olvasó és könyvének a „tárgya” közé. Kun Béláról ír, emlékiratainak „hőséről”, de nem a fölényes monográfus-bibliográfus mindent tudni vélő nagyképűségével, hanem egyrészt a saját, pontosan ellenőrzött emlékeivel és tapasztalataival, másrészt bőségesen idézve Kun Béla egykori harcostársainak elég gyér emlékezéseit, korabeli jegyzőkönyvek kivonatait, s persze, férjének ezerfelé szétszórt, a világ legkülönbözőbb tájain megjelent és legkülönfélébb nyelveken írott, folyóiratokban, napilapokban kallódó írásait, nemkülönben a Kun Béla aktivitását szorgalmasan nyomon követő rendőrségi jelentéseket (ezekből „szerencsére” akad bőven, már amelyek egyáltalán előkerültek, s amelyekhez hozzáférhetett). Milyen képet kapunk a korról és hőséről Kun Béláné emlékiratai alapján? Tanulmányozzuk a könyvet sorjában haladva: „Kun Béla Erdélyben, a Szilágyságnak egy kicsiny, hétszáz lelket számláló falujában, Leién született, 1886. február 20-án... A középiskola első éveiben Kun Béla abba a gimnáziumba járt, ahol Ady Endre is tanult” — tudjuk meg mindjárt az első fejezetből (Lele) a meglepő tényt, s tüstént olvashatjuk a következőket is: „Adyt Kun Béla apja kérte meg, hogy egyes tantárgyakból korrepetálja a jó eszű, de ezer más dologgal foglalkozó fiút. Felhatalmazta Adyt a testi fenyítés alkalmazására is”. Az olvasó meglepetése nem is egy, mindjárt több dimenziójú. Kun Béláné kiválóan oldotta meg nehéz, buktatókkal teli biográfusi feladatát, ám itt, sajnálatunkra, túlságosan siet, túl keveset tudunk meg erről az érdekes kapcsolatról. Ady Lajossal vitatkozik a testi fenyítés legendájával kapcsolatban ahelyett, hogy professzionális mo- nográfus módján, részletesebben kibontaná a talán sokak által ismert, de a mai nemzedék számára e sorok írójához hasonlatosan, teljesen váratlan és ismeretlen tényt (hiszen még a különben túlságosan is bő lére eresztett középiskolai Ady-életrajzokban sem hallottunk róla!), s többet írna Ady és Kun Béla szilágysági, gimnáziumbeli, mi több, korrepetitor-tanítványi kapcsolatáról. Pedig olyan tény ez, melyet aligha lehet alábecsülni, ismervén e két ember további életútját-életművét, s aligha csak ennyi, kibontásra érdemes dokumentum rejlik e kapcsolat mögött, mint amennyit arról Kun Béláné érdemesnek tartott elárulni. Mert a továbbiakban sehol nyomát nem találjuk annak, hogy ez az ismeretség folytatódott, netán gyümölcsözött volna, noha bizonyos, s erre a könyvben is találtunk utalást, hogy Ady később költőként is rendkívüli hatással volt Kun Bélára, de arról, hogy a költő tudott-e egykori tanítványa későbbi tevékenységéről, s hogy erről mi volt a véleménye, Kunné hallgat. Ennyit árul még el csupán: „A korrepetitálás idejéről, Ady Endrével való beszélgetésekről nincsenek adataim, de föl lehet tételezni, hogy Ady már ebben az időben is kiváltotta Kun Béla rokonszen- vét és bizalmát, annál is inkább, mert Ady, mikor az apja eltávozott, kijelentette: Ne félj gyerek, magam is makacs ember vagyok”. Kun Béláné az életút következő állomásain is lakonikus szűkszavúsággal száguld keresztül, éppen csak érinti hőse és a saját ifjúságának egyes érdekesebb tényeit. A második fejezet címe: Kolozsvár. A harmadiké: A fiatal Kun Béla. Aztán: Nagyenyed (Kun Béláné szülővárosa). Aztán: „Sohasem lesz egy nyugodt perced” (mármint az írónő apja szerint, midőn az megtudja, ki lesz a veje). Aztán: Az utolsó békeév — Háború-hadifogság — A pártalapítás — Visegrádi utca — Tanácsköztársaság. A száguldó gyorsaság, most látjuk már, azért volt, hogy minél előbb eljusson a Tanácsköztársaságig, hogy minél több időt szentelhessen e legfontosabb eseménynek
