Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - ÉLŐ MÚLT - Varga Imre: Földrengés két korszak határán

némileg új magzatot szül, de ne vár) nevetséges dolgot, rémülj! mert ily anya jelesebb szüleményt nyújthatna, mint a gyilkolás, rombolás, láng, gőz és füst; az alapok megindulnak, féld a poklot! Ti azonban országok rettegjetek, féljetek birodalmak, sóhajtsatok városok, borzadjatok népek, a jeles város ég.

Aligha föl nem szakítod behegedt sebedet utazó, ha kérded: a haragvó isten hol játszotta ezen szomorú játékot: nehogy haszontalanul fáradozzál, megmondom: Komáromban. »Mit mondok, Komáromban?« Komárom volt, nincs. Oh szerencsétlen folyású dolgok vad viszontagsága! Vegyülj az örömökbe fájdalom, és vond fel utazó a fátyolt, nyilvánítsd a gyászt a vérző és könnyező beszélőnek, és te, kőhalmok, heverő hullák, tátongó nyílások közt nehezen haladó, imádkozzál, s vedd fel tolladat! A nap, hogy azt ismerd utazó, jaj! örök könnyek homályába burkolandó, 1763- ik június 28-ika vala, melyen a szerencsétlenségnek ezen veszélyes játékában először dühöngött a föld alatti villám. Megvallom, könnyűnek látszott a támadás először, és enyelgőnek az azt megszokottaknak; de az utóbbiak a hulló tetők recsegésével, a föld legbensőbb részének sivításával és morajával a várost, mezőket, utakat annyira elborítok, hogy a legszilárdabb alapot is nyomorultnak hinnéd; nem kiméit semmit, míg csak a legmagasabb és legerősebb épületeket szét nem rombolá, magával nem ragadá és földre nem teríté, bebizonyítandó, hogy minden magasra emelkedett kevély veszélyesen aláesik. De itt még nincs minden rossznak vége.

Ugyanis a föld hangosan megtagadja a város további fenntartását, a víz sebes patakként rohan ki, magának állandó helyet hangosan követelvén; kénköves tűz, hogyha tartalma el nem párolog, vég pusztítással fenyeget. A kőzáportól dühöngő lég enyészetet jósol. Szóval e város ellen minden elem összeesküdött.

Kimondhatatlan fájdalmat okozasz utazó, ha kérded, mily sorsban részesült ily iszonyú vész közt a vár. Mátyás, I-ső Ferdinánd és Leopold dicső műve, a művészet és természet ezen páratlan munkája, melyben a művészet és természet egymásközt versengett, mindent megtévén, mi az erős védelem gyarapítására szükséges vala, kitűnő részével összeomlott! Mely neveié a vad gonoszság haszontalan törekvését, megveté a lázadók és minden ellenség fenyegetését, kijátszó cseleit, már talán egykor az ellenségek gúnyjának legszomorúbb látványa leend. Fekszik, mely örök időkig állni méltó, s mely az ellenség hozzáférhetetlenségét büszkén mutogatta, legyőzetett. Másképpen emberi kézzel alapjából előbb kiforgatnád, hogysem beve- hetnéd. Az isteni hatalom e helyen sem megvetendő.

Eddig csak közönséges helyeket szemléltél utazó, de a melyek a legkeményebb kebleket is meglágyítják, óvakodva hidd, hogy a szent helyeknek kegyelmezett az engesztelhetetlen sors. Szemléld a lehullott tornyokat, fölforgatott helyeket, összeomlott templomokat, és látni fogod, hogy semmi oly pompás és erős, mi örökkétar- tót ígérne. Kőszívű vagy ha meg nem indít a Jézus-társasági atyák összedűlt pompás temploma, melynél dicsőbbet, fényesebbet magyar földön nem fogsz találni, még kevesebb hasonlót látott Németország; és mely a többi szent helyek közül fejét úgy emelte fel, mint a cziprusok szokták a tunya bokrok között. De jaj! mennyire elváltozott, repedt, törött, szakadt minden, iszonyú romot mutatnak a falak. Csodálnunk kell, hogy annyi év munkáját, annyi költségét, annyi kényelmet elrabolt egy nap! A kegyetlen halál ezer képei közt, mint vannak a szegény polgárok? A hány földrengés, annyi jajkiáltás; a hány moraj, annyi fohász; a hány recsegés, majd annyi gyilkolás; amennyi borzalmas jelenet, annyi rémülés!

Ne kívánj többet utazó, a fájdalom zokogással tölti el a keblet, és ha többet mondok, felszakgatom a sebeket. Te emlékezzél meg ezen borzasztó esetről, és úgy élj, mintha mindennap meghalnál, és ha a földtől meggyőzetel, hadd dühöngjenek a romok, te úgy halj meg, hogy örökre élj, többé meg nem halandó. A heverő kövek ezen sokasága közt mindeneknek, még maguknak a köveknek is ez szava és vágya hozzád. Hazájának ezen kedves emlékét örömest, de gyászolva írta Fúró Mihály debreceni togátus.”

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE: írásomban a megnevezett forrásokon kívül merítettem még: Bán Imre barokk monográfiájából, František Miko Korbely elemzéséből, Klaniczay Tibor Hagyományaink ébresztése című tanulmánygyűjteményéből és Vladimír Mináč Hurban-esszéjéből.