Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - ÉLŐ MÚLT - Varga Imre: Földrengés két korszak határán

Mielőtt azonban e költeményt a korabeli magyar példával, Baróti Szabó Dávid földindulásról szerzett hexametereivel összevetném, közlöm Pray György utólagos följegyzéseinek hű magyar fordítását „M. V. úr szíves fáradsága folytán” a Komárom c. közlöny 1878 évfolyamából: Az erődítménytől „délnyugatra nyúlik el Komárom városa, a háromszoros Duna-víz által hathatósan oltalmazva az ellenség betörésétől, mindazonáltal a gyakori könnyű hajózás és kereskedés virágzóvá teszik; számos épületekkel és tágas utcákkal dicsekszik, úgy hogy az Ausztriából a Dunán utazóknak szép kilátást nyújt. A város inkább hosszában, mint szélességben nyúlik el. A házak többnyire erős anyagból készítvék, a polgároknak kényére, kik kereskedésből élnek. Lakói nyelvre nézve magyarok, németek, vallásra róm. kath. helvét és ágostaiak. A helvét vallást, legtöbb magyar követi. E szép város a veszély következtében az emberi nyomorúság valódi képe lön.

Kezdetét vette a romboló elem június 28-án 5 és 6 óra közt, amidőn a föld úgy megrázkódott, hogy az épületek sok helyen összeomlottak, az emberek nagy része megrémülve a tágas utczákra menekült, életüket biztonságba helyezendők, kik már-már végromlásuk bekövetkezését perczenként várták. Negyed óra múlva az első rázkódás után, egy másik sokkal erősebb következett, irtózatos morajjal a földet elsőben magasra, azután majdnem körben, végre ellenkező részekre ide s tova 3—4 percig annyira hajtotta, hogy majd szétszakadt, a házak Iszonyú ropogás közt összeomlottak; mások, melyeknek alapjai szilárdan állottak, szétrepedeztek, majd-majd összeomlan- dók. Rémületes látvánnyal szolgált ez a nézőknek. A haldoklók jajkiáltása, a sebesültek nyögése tölté be a léget, a romokból előtörő fekete és sűrű porfelhők födték el a várost, a föld imitt-amott megnyílt, és veszélyes láng undorító szaggal árasztá el a város utczáit. A vizek elhagyták medreiket, s minden percben háromszorosan nevelők a borzadást. Az akkori lelki pásztorok (a jezsuiták), kik előbb csak a magányt kedvelték, most az első borzadás után magukhoz térve, párosán az utczákra futottak, hogy a kétségbeesőket vigasztalják s rajtok tehetségök szerint segítsenek. (...) A nehézkes anyákat, kik a rémülés miatt idő előtt szültek, életük veszélyeztetésével a romok alól a halálból kimentették, keresztényi bátorsággal szeretettel működtek a szerencsétlenek között.” Egy a lelkipásztorok — jezsuiták — közül „midőn pedig a polgárok gyermekeit az utczákon vakmerően a legnagyobb veszélyben ide s tova bolyongni látná, a nélkül, hogy az öregebbekről a veszély elkerülésére tanácsot nyernének, csoportba gyűjté a fi- és leánygyermekeket, a Duna legtágasabb partjához vezeté, kiket nemsokára a lakosok is követtek, szabadulást a hajókon, melyek a vásár miatt nagy számmal valának, keresendők. Ámbár itt is, midőn a földet újra hevesen s erősen rázkódni érezték, a folyót a parttól távozni, a tutajnak (talpnak] a vizek súlyától elme- rülését látnák, a nők és gyermekek nagy szívrázó jajkiáltása az égbe hatott; a polgárokat pedig a végső és kétségbeejtő elhatározásra ragadta, kik a hajók köteleit elvagdalni, más helyre menekülni, és a várost a gondviselés haragjának s maga szomorú veszélyének hátra hagyni akarák. Mit meg is tettek volna kétségkívül, ha a lelkipásztorok könyörgéseikkel, buzdításaikkal, ellenállásaikkal e föltételtől [elhatározástól) vissza nem tartják.”

Az irodalmi barokk, különösen a költészet, nem keresett magának új formákat, megelégedett a készen kapottakkal. A nagy terjedelmű költemények, eposzok gyakori versformája a felező tizenkettes volt. Ebben íródott a Szigeti veszedelem és Gyöngyösi eposzai is. Korbely idejére a magyar költészetben ez a forma túlságosan unalmassá vált, hosszú évek használata modorossá tette. A „visszatekintő elmélkedés” költője — a barokk alkonyának idején — mégis ebben a verstanában rögzíti Komárom pusztulását, noha a korabeli irodalom haladó része már a klasszikus verselést követi. Persze a barokkot fölváltó klasszicizmus elsősorban nem formájában különbözik elődjétől. „Társadalmi bázisa az abszolút monarchia keretében végbemenő polgári fejlődés. A polgárság még nem elég erős ahhoz, hogy önálló hatalmi igényekkel lépjen fel, de gazdagsága és társadalmi súlya már lehetővé teszi, hogy az abszolút monarchia támasza legyen a feudális megosztottság erői elleni harcában, az egységes nemzeti állam, a nemzeti piac, a központosított államgépezet kiépítésében. A polgári fejlődést előmozdító célok érdekében a burzsoáziára támaszkodik, fenntartja az arisztokrácia politikai és kulturális vezető szerepét, s osztáLylényegének megfelelően élesen szembe áll a feudális viszonyok radikális felszámolásával.” (Lásd: Esztétikai Kis Lexikon).