Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - ÉLŐ MÚLT - Varga Imre: Földrengés két korszak határán

nek újjászervezkedése volt. E kort megelőző reneszánsz humanizmusa az Európa fejlettebb országaiban kialakuló polgárságot erősítette, akiknek osztályérdeke volt a vallási reformáció, s ezzel együtt a központosított hatalom meggyöngitése is. S a tridenti zsinat után újra szervezkedő katolicizmus az ördög seregének tartott reformációs közösségek ellen a teljhatalmú királyban, császárban feltétlen támogatót talált. Ezek az események váltak a barokk kultúra társadalmi bázisává. A barokk művészet fundamentumának lerakásánál tehát a haladásellenes erők vállaltak nagy részt. Ennek tudása nem jogosít fel arra, hogy Gongóra verseit, Rubens festményeit vagy Bach orgona- műveit haladásellenesnek vagy ember-telennnek nevezzük. Korszakos jelentőségű alkotások nem foghatók definíciókba, jelentésükben és jelentőségükben többek annál, amit •egy-egy korstílus számára jelentenének, érvényük általánosabb, mert nem csupán valamelyik stílusirányzat kánonjait illusztrálják.

Noha a barokk az arisztokrácia és az abszolutisztikus udvarok művészete volt, hatásától nem maradt érintetlen a polgárság, a reformáció, sőt még a parasztság sem. Mint ahogy a polgárság ideológiájára épülő reneszánsz is hatással volt a feudális udvarok művészetére, s a humanizmus és reneszánsz eszméitől távol álló katolikus művészetre is. Tehát egy-egy osztály érdekeit kifejező korstílus más osztály önkifejezőjévé is válhat.

A barokk kedvelte a nagy szenvedélyeket, az erotikát. Vallási témájú festményeken, irodalmi művekben érzéket izgató meztelen testek, erotikus események szerepelnek. Ám e irányzat, világlátás kettőssége nemcsak ebben mutatkozik. Az aszkézis mint téma ugyanúgy jellemzője, mint a pompa ábrázolása, a nagyság, hatalmas méretek iránti vonzalom s a részletek aprólékos díszítése, az irodalmi barokk arisztokratikussága s népies témái, a népit is szívesen alkalmazó nyelve — mind a kor belső ellentéteit mutatják. Ez a kettősség akkor válik érthetőbbé, világosabbá, ha figyelembe vesszük, hogy a reneszánszot felváltó korstílusról, világképről van szó. A reneszánsz a kereszténység mindenütt jelenlevő istenét időn és téren kívülre helyezte. A kor hőse már nem az isten, hanem az ember. A lutheri reformáció hatására az egyházi szertartások anyanyelvűvé váltak, s néhány európai nemzet esetében a latin nyelvű vallásos irodalmat az anyanyelven írott könyvek váltották fel, s a reformáció állandó kapcsolata a néppel a nyelv gazdagításának módját (útját) is megadta. A reneszánszban a tudományos élet is nagyon fellendült, a világ titkait isteni végokokra visszavezető dogma helyett uralomra tört az analizáló elme. A barokk viszont — sokszor éppen a reneszánsz eszközeivel — a megelőző korszakkal került szembe. A feudális erők és a reformáció ellen fellépő katolikus egyház az ember szabadsága, önállósága helyett az ember függőségét hangsúlyozta, s az istent is újra mindenütt jelenlevővé szerette volna tenni. Ezzel a reneszánsz autonóm emberének jogait és lehetőségét tagadta; a humanizmus válságos helyzetbe kerülése után meggyőző ereje még határozottabban érvényesült. A reneszánsz szabadságeszményét, emberközpontú világnézetét nemcsak az ember csalódottsága s az egyházi hatalom segítette visszaszorítani, hanem a reneszánsz eszmények és a gazdasági alap közötti ellentétek is. A halódó reneszánszot, a manierizmust felváltó barokk — gazdasági-társadalmi alapja bármennyire regresszív is — a maga új eszményeivel új korstílussá tudott válni. Látható viszont, hogy uralma ott érte el a csúcspontját, ahol az abszolutisztikus monarchia leginkább szervezett volt s a katolikus egyház befolyása is jól érvényesült: nem véletlenül vált a barokk az osztrák udvar, a délnémet részek, a spanyol és az olasz arisztokrata udvarok művészetévé. Ahol viszont a polgárság erőit nem sikerült az arisztokráciának teljes egészében visszaszorítania, s a polgárságnak pénze is volt rá, hogy segítse az ő érdekeire figyelmező művészetet, ott csak rövid ideig volt teljes hatalmú a barokk; a klasszicizmus és a felvilágosodás erői már újabb idők nyelvét beszélték. A barokk világképe tehát általában véve regresszív. Nem számítható forradalmi vagy haladó hagyományaink közé, de legjobb alkotásai mégis a kultúra folytonosságát jelentik a reneszánsz és a klasszicizmus között.

A barokk kor művészét az idő foglalkoztatta, ezt fejezte ki, szemben a klasszikus művészet időtlenségével (Strich). Az idő kifejezése, művészi megjelenítése az emberi élet végességét sugallta, a földi lét nyomorúságát, a reneszánsz földön megvalósítható harmóniáját égivé, mennyeivé tette, az emberi pompát, gazdagságot a vakszerencsétől függővé. Az ember alárendelt: függ természettől, istentől és társadalomtól. Önállósá