Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - ÉLŐ MÚLT - Korbely, Štefan: Visszatekintő elmélkedés az iszonyatos földrengésről (versrészlet)

ó jaj, immár végünk, s mindennek vége lesz — félelemben a szív itt majd hogy megrepedt.

De mikor a hívők csapatos futással, ájtatos dalokkal, serény imádsággal riadtan az utcán egy csoportba gyűltek,

Isten intésére a vizek elültek.

S el kell még mondanom — ahogy a föld rengett, a magas tornyok is mind földre leestek, s mennyi kincses templom, dicső és hírneves egy pillanat alatt ugyan semmivé lett.

Piarcon sok ember volt s a templomokban, aki e csapástól meg is halt azonnal, mások halálukig többé föl se keltek, ágyat nyomó szegény lázárokká lettek.

Gyermekek keresték apjukat, anyjukat, ugyancsak hiába, nem lelték nyomukat.

Hány szülő kereste elveszett gyermekét, de ugyan nem lelte egyik sem az övét.

Férfiak a halott párjukat siratták, férjét a feleség, gyermek apját, anyját.

S akit élve leltek, ránézni borzalmas, szörnyű jajgatása a fülnek siralmas.

Kik haláluk lelték ezen földrengésben, kevés kapott helyet kint a temetőben, s akire szörnyű-mód a föld hengeredett, örökre az alatt leltek ők sír-helyet.

Végig utcák során számtalan halott-test, templomban piarcon, mindenütt hevertek, halottak — hatalmas halmokba görgetve, elviselhetetlen hullabűzt terjesztve.

Halott tetemekkel, emberhús-ganéval volt a nyomorult föld beborítva széjjel, ahonnan borzalmas bűz szállta a várost, nem könnyű munka volt eltakarítások.

De még most se szűnik a föld rázkódása, tartott éjjel nappal, nem volt nyugovása.

Csak az Isten tudja, mi lesz még ezután, milyen sorsot érünk a földrengés múltán.

S míg serényen szívem ezen töprenkedik, hogy mennyit próbáltam, azon gondolkodik, ijedek, rémülök, hosszan fohászkodom,

Komárom városát eképpen siratom.