Irodalmi Szemle, 1979

1979/3 - ÉLŐ MÚLT - Szántó György: Forbáth Imre a Magyar Tanácsköztársaságról

A kommün bukása és a szociáldemokrácia rövid uralma nyomán Horthy vette át a hatalmat, aki fehér lovon jelent meg Budapesten, hogy „megbüntesse ezt a bűnös várost”. A nyugati hatalmak képviselői beleegyezőleg szemlélték a fehérek garázdálkodását. Mint sokan mások, én is menekülni kényszerültem Magyarországról. Tíz napon át állandó veszélyben Budapesten bolyongtam. Akkortájt elég volt, hogy valaki ujjal rám mutasson: „Ez is kommunista!”, hogy letartóztassanak vagy a helyszínen agyonverjenek. Különféle kalandok után végül ismerősök segítségével a csehszlovák külképviseleti hivatalban megkaptam a papírokat, amelyek feljogosítottak, hogy átmehessek Csehszlovákiába. Útközben a határ felé minden állomáson fehérterroristák hatoltak a kocsikba, elhurcolták és lemészárolták a kommunistagyanús személyeket. Szörnyű pogromok jeleneteinek tanúja voltam. Engem szerencsére senki sem gyanúsított. Évek óta hordott, nyűtt egyenruhámban sikerült tovautaznom. Csehszlovák talajon még az átélt szörnyűségek hideg verejtékében reszketve fogadtam meg, hogy életem végéig hű maradok a munkásosztály ügyéhez. Nyitrai, szüleimnél tett rövid látogatásom után Prágába utaztam, ahol velem egyidőben már megérkeztek az első emigránsok Magyar- országról.

A kispolgárok és a jobboldali szociáldemokraták viszolyogva néztek a kommün menekültjeire. A marxista baloldalon azonban szeretetteljes támogatásra leltünk. Rólam többek között Egon Ervin Kisch és Ivan Olbracht gondoskodott s hamarosan otthon éreztem magam új hazámban. Prágában a kommün volt kulturális tényezője, Kenczler elvtárs vezetésével megalakult a magyar kommunisták csoportja. Szép munkát végeztünk magyar vonalon s egyidejűleg együttműködtünk a csehszlovák munkásság élgárdájával. A Csehszlovákiában maradtak az új párt tagjaivá lettek. Engem is ekkor fogadtak be ebbe a nagy családba.

A forradalmak mindig nagy alkotó erőket szabadítanak fel. A magyar kommün az élet valamennyi területén termékeny volt. Képzőművészek, írók, tudósok, műszakiak merész, úttörő alkotásokat szültek. A régi művészetet is jobban megbecsülték mint bármikor azelőtt. Láttunk például egy kiállítást a volt nagyurak palotáiban elkobzott műalkotásokból. Megcsodálhattuk a reneszánsz, a romantizmus, az impresszionizmus, Tintoretto, Greco, Manet nagy alkotásait Munkácsy tanulmányai mellett. A hangversenyeken régi olasz mesterek műveit és Bartók meg Kodály új szerzeményeit hallhattuk. A Madách Színházban ifjú rendezők és színészek a haladó modern irányzat darabjait adták elő. A kulturális problémákról folytatott vitákon munkások és parasztok is résztvettek. Sőt, a tanácsokban is viharos polémiák zajlottak le pl. az avantgard művészet kérdéseiről.

Mint orvos szívesen emlékezem vissza a kommün szociális és egészségügyi vívmányaira. Nem szólok itt a törvényhozásról, amelyről már értékes közlemények jelentek meg (nálunk dr. Sinkulovától). Ámde saját szememmel láttam a kormány igazságos intézkedéseit az akkori idők legégetőbb kérdéseiben, a közellátásban és a lakásgazdálkodásban. A közellátást osztályszempontból oldották meg: Mindenkinek munkája szerint. Előnyös ellátásban részesültek a nehéz munkát végző dolgozók, az orvosokat is ebbe a kategóriába sorolták. Általában a becsületes ember nem éhezett, habár az étlap kissé egyhangú volt. Megéltük a dara, a tök korszakát, sokszor csak kenyeret ettünk vacsorára mustárral meg uborkával és pótteát ittunk hozzá pótmálnaszörppel. Emellett vidámak voltunk és leleményesek, nem zúgolódtunk kishitű emberkék gyanánt, akiknek nyomott hangulatával tettrekészen élt vissza a reakciós propaganda. A lakáskérdésbe villámgyorsan avatkozott bele a kormány. Már néhány nappal a tanácskormány megalakulása után megjelent a lakótér-igényt szabályozó lakástörvény. A volt burzsoázia és nemesség luxuslakásaiba húszezernél több családot költöztettek a proletár városnegyedekből. Még ma is nevetnem kell egy jólétben élő nénin, aki sírva panaszolta, hogy a hozzá költözött családtól kanárimadara annyira megriadt, hogy többé nem énekelt. Az idősebb orvosok többsége nem lelkesült az új kormányzatért, hiszen azelőtt a honoráció rétegéhez, az úgynevezett lateinerekhez, a feudál- kapitalizmus hű kiszolgálóihoz tartozott. Ámde az ifjú orvos-nemzedék tagjai, különösen azok, akik a háborúból vagy a hadifogságból tértek vissza, igen boldogok voltak, hogy aránylag jól fizetett, képzettségüknek megfelelő munkához jutottak.

Igen népszerű volt a hadirokkantakról való sokoldalú gondoskodás, nem voltak koldulásra és jótékonykodásra utalva mint a kapitalista rendszer országaiban. Csodálatra