Irodalmi Szemle, 1979
1979/3 - Mács József: A vesztes II. (kisregény)
— Ügy látom, hogy a fecskék okosabbak, mint a kőművesek — szóltam le a mesterségét. — Aztán mért? Halljam, ha olyan okos vagy — vágott meg a gúnyos szavaival. — Mert azok sárból, fűszálból Is megépítik a fészküket. És ha felkerekednek, délre tartanak, mindig délre, nem északnak. Minek kellett pont magának északon kereskednie? — fújtam ki magamból az összes mérgem. — Bolondságokat beszélsz, pedig három gimnáziumi osztályt kijártál — szidott a nézésével is. — Mondtam már, sok jó emberem van a szlovákok között. Megbecsülik a mesterségemet. Kosztolánszky András is, ahová megyünk. — Elég baj az most nekem, hogy jó embere — volt a számon, ami a szívemen. — Azért tapossuk a pedált! — Dehogy baj, szerencse — magyarázta a konok fejemnek. — Örülök, hogy építhettem a házát. Hogy összebarátkozhattunk. Bajban ismered meg a barátodat, tartja a közmondás. Mikor láttam, hogy már semmire se jó az a sok pengő, amellyel az oroszok fizettek, mert már megint a szlovákokhoz tartozunk, meg amikor hallottam, hogy fuccs a három gimnáziumi osztályodnak, mert nem nyitnak magyar iskolát, rögtön felpattantam a biciklire és Kosztolánszky Andrásnál álltam meg. „Baj van” — mondtam neki. „Mi a baj?” — kérdezte. „Nem nyitnak magyar iskolát. A fiam meg nem tud szlovákul”. „Olyan baj, amin lehet segíteni” — mondta elgondolkozva. „Hogyan?” „Eljön hozzánk. Nálunk jó helye lesz. Beszélek a tanítóval. Járhat iskolába ior’ így történt. Mindjárt megértette, miről van szó. Segítenie kell a bajbajutott emberen. — No hiszen ... — hagytam rá, mert hiába mondtam volna akármit, úgysem mentem volna vele semmire. Nem könnyen engedett abból apám, amit a fejébe vett. Meg azért sem volt érdemes szólni, további ellenvetést tenni, mert már annak a dombnak a lábánál jártunk, amelynek a tetejére Tűzhegy rakott fészket. Leszálltunk a bicikliről, amely mint a nyugtalan vérű csődör, folyton két lábra akart állni. A nehéz bőrönd lenyomta a saroglyát. Apám fegyelmezte, ahogy tudta, a biciklit. Egyik kezével a hátracsúszott bőröndöt tartotta, a másikkal meg arra ügyelt, hogy ne ágaskodjék a jármű eleje. A dombbal, a hirtelen emelkedővel azonban már képtelen volt valamit is kezdeni. Fel kellett jutni a tetejére. Nekem meg sem kottyant a meredek part. Apámnak hiányzott nagyon a levegő. Mikor felértünk a tetőre, csodálkozva bámulta meg a partot. Én nem törődtem az emelkedővel. Falum tornyát kereste a tekintetem. Fájdítottam a szívem. Hiába meresztettem azonban a szemem. Nem láttam mást, csak a billegi kastélyt. Egyébként is, minden élét veszítette a sűrűsödő levegőben. Szerencsére éppen a legjobbkor úszott el fejünk felett egy elég hangos vadkacsa-csapat. Nagy, hosszú szárú egyest formáltak az égen. Szánalmat keltően hápogtak, mintha engem sajnáltak volna. A délre húzó vadkacsákkal üzentem anyámnak. Itt vagyunk, megérkeztünk Tűzhegy legszélső házaihoz. Már csak be kell sétálnunk Kosztolánszky Andrásékhoz. Egyelőre az a helyzet, hogy idegennek tűnik minden. Még a domb is, amelyen állunk. Még az árokszéli zsombék is, amelyet apám néz meg jobban. A házak tetején olyan a cserép, mint nálunk, de mintha más lenne a színe. A kertek meg összezsugorodtak. Gyümölcsfák bó- lintgatnak felénk. A szénaboglyák és a szalmakazlak itt is lustán nyújtózkodnak. Ember sehol. A templomtorony tetején sem gömb, sem csillag. A kereszt sem olyan, mint a katolikus templomon. Most következnek életem legnehezebb percei. Be kell mennem az idegen faluba, Kosztolánszky András házába, ahonnan egyelőre nem is lesz visszatérés. Az akármilyen kedves vendég, három napig untig elég, sajnos, ezúttal nem vonatkoztatható rám. Nem vendégségbe jövök. Szlovák szóra. Vajon a kapuban áll-e még anyám? Mindig oda állt, onnan nézett utánam, amikor nehéz táskámat meglóbálva elindultam a gimnáziumba. Legtöbbször készületlen, mert a tanuláshoz nem fűlt különösebben a fogam.
