Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - Csanda Sándor: Fábry Zoltán és az „emberirodalom”

Utána expresszionista feikiátásokkal, egyszavas mondatokkal így kezdi az írást: „Emlék: tíz év múlva ... A hajszolt út végéről visszafordulni. Szembefordulni. Kacagni. Neveni. Kinevetni. Meggyalázni, megátkozni: élt életet, mindenha és mindenhová cipelt életet: ember az embertelenségben. Meggyalázni élet életet: a szégyenbélyeget a magunk kezével újra a homlokra nyomni. Nőni hagyni. Égni hagyni. Világítani. Ijeszteni... amíg az undor nem rázza, a félelem nem tébolyítja a tükörnézőt.. Magamat. Mást... Együtt élt, egyformán ideért embert. Szégyenbélyeggel közösségre ítélt, közösségre hajszolt embert. Szégyenbélyeggel külön-külön élő, vak, süket millió ■és millió embert. Szégyenbélyeggel — különválasztott, szétcsapott embert. Szégyenbélyegről nem tudó, szégyenbélyeget megszokott embert.”

A bevezető esszé után napokra osztva, 1914. aug. 13-ával kezdi £. „krónikát”. Ezen a napon az író a szoba padlóján feküdt, „a legújabb G. Freytag térképen” tűzdelte a zászlócskákat, melyek az elfoglalt területeket jelezték, „méltóztatnak emlékezni: éljen a háború. Éljen a háború: egy patrult küldünk és — vége, mire a levelek lehullanak — vége. Szóval: egész bátran térképesdi a szobában. Hogy egy év múlva én is, te is, ő is, és sokan: már nem a szobában térképezünk és térképeztünk.”

A tíz évvel azelőtti egérrágta újságban a hivatalos jelentés alatt, mely szerint a csapatok több ponton bevonultak Szerbiába, az író egy másik kis MTI-hírre bukkan: halálra ítéltek és kivégeztek egy nazarénus közlegényt, aki nem akart fegyvert fogni, írónk csak most veszi észre ezt a hírt: „akkor, akkor a rabszolgamámor első napjaiban valaki ledobta a puskát, és nem döngött a föld, nem hallotta senki, hogy valaki »gyáva«, hogy egy ember hősiességét vastagbetűs szavak rikoltozzák... Mindenhol szobrot állítanak a névtelen hősnek. És közben egy egér elrágta a nevét a névtelen ismeretlennek, aki lecsapta a fegyvert. És nincsen szobra, máig sincsen szobra.” Fábry számos ironikus története a švejki anekdotához hasonlít: a háború annyira abszurd és embertelen, hogy nem lehet róla komolyan szólni. A téma rendkívül intenzív átélése szinte lírává változtatja a „krónikás” esszét: „Nincs jogom, hogy szóljak, ./ nincs szavam, hogy gyónjak, / nincs szó, ami feloldjon, / hallgatni kell, hallgatni, 7 elbújni, elfutni.”

A további napok bemutatása is egy-egy gondolat felvetésével kezdődik, majd annak szatirikus variálgatásával, következményeinek felidézésével, fájdalmas rezignációkkal folytatódik az írás. A második nap a „katonabanda” lelkesítő csinadrattájára és a tisztek, aranysarkantyús méltóságok mámoros szónoklataira emlékezteti az írót, amikor kimondták a végszót: „Mindnyájunknak el kell menni.” A Tisztító háború című vezércikk gondolatait így idézgeti az író: „Ez a hangulat kell... végre is csak a tömegek mennek a háború tüzébe, ezek viszik oda fiatal életüket, ezek hagyják el az édesanyjukat, a testvérüket, a kedvesüket, a kényelmüket, ezeknek kell a mámor, hogy ne érezzék olyan kegyetlenül, mit hagynak el, hová mennek.”

Az esszében számos olyan gondolatot Is találunk, amelyből Fábry balrafordulására, az elnyomottak mellé állására, lehet következtetni. Ilyen például a haditudósítókról szóló rész, amelyben elmondja, hogy a frontra induláskor Auguszta főhercegnőtől selyem karszalagot és fapipát kaptak. Később a sáros oroszországi úton találkozik a haditudósítóval, aki lovon ül, „szájában az angol fapipa, karján a bánat és a nyomor enyhítésére feliratú selyemszalag”. Másutt antiklerikális megjegyzéseket olvashatunk a fegyvereket megáldó papokról: „Isten segítségével megváltott, új életre keltett új ötödik parancsolat: ölj!... Püspökök és rabbik szentesítik, áldják és mondják: ölj, öljetek.”

A stószi kritikusnak egész életét meghatározó, döntő élménye volt a világháború, az •esszében Adytól is csupa háborúellenes sorokat, kifejezéseket idéz, mint például: „ember az embertelenségben”. A világháború 20. évfordulójára írt írástudók árulása című esszéjében pedig szinte szószerint megismétli az Elfelejtett élet számos részletét, ilyen a következő is: „1914-ben semmit sem gyaláztak meg úgy, mint a tollat. Pántli- kásan, rózsásan, józan pénzihletben és fertelmes talpnyalásban akkor született meg az új bűn kígyófája: a szellem prostitúciója. Nagy nevek és kis piszkok nyálazták és hozsannázták a vér és a pénz útját, a kapitalizmus istenségét, imperializmus halálkaszálását: »Tisztitó háború« üvöltötték az esti kiadások, napi parancsok és böjti prédikációk.” (Korparancs, 1934. 201.) Innen tudjuk meg azt is, hogy az Elfelejtett életben is idézett Tisztító háború című vezércikk a Pesti Hírlap 1914. aug. 15.-i számában jelent meg, s itt újra idézi belőle az Elfelejtett életben is olvasható sorokat. Jellem