Irodalmi Szemle, 1979
1979/2 - Tóth László: Topográfia (versek)
megint. Hadd tülköljön rá földi s égi árnyakra. A csöcsöskorsó rég ... A csöcsöskorsó rég kiszáradt már. Nincs benne egy csöpp se. Esténként ő kél föl egemen, világít — élettelenül. Gyakorta magam elé ... Gyakorta magam elé képzelek egy képet. Egy képet, mely egy történet kezdete is lehetne: Az úton senki, és mindenütt, mindenütt szeder, szeder kétfelől, de főként jobbról, kanyargós szedersor, és valahol a végén a tenger háborog*. De ennek a történetnek vége. Immár mindörökre. Vége, mielőtt valóban megtörtént hetet )t volna. A meder üres mosóteknő, s a tenger csontjai vakító fehéren száradnak a közép-európai szélben. Ú, ez az örökös ... Ö, ez az örökös áttünés. Egyszer szilvafa vagyok, kelő hold** másszor. Elmossa partjaim a tenger. Most itt ülök Jónásként a szoba gyomrában — olvasólámpa vagyok az asztalsarkon: világítok, hogy valaki, aki kísértetiesen hasonlít rám, verset írhasson helyettem. * Idézet — a központozás és a sortördelés megváltoztatásával — Sylvia Plath Szed- rezés című verséből, Tandori Dezső fordításában. ** etc.
