Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Dávid Teréz: Sírig tartó szerelem (elbeszélés)

— Miért ne... a volt férjemtől?! Végeredményben élnünk is kell valamiből. Természetesen csak addig lesz így, amíg Gábor elhelyezkedik. Később mindent visszafizetünk.

— Furcsa. Vannak emberek, akik mindenütt feltalálják magukat — jegyezte meg Magda, nyilván Péterre célozva.

— Az én Gabim nem tartozik azok közé — válaszolta ingerülten Kamilla. — Sohasem értett az anyagiakhoz. Ezt tiszteltem benne a legjobban... az idealizmusát, a tiszta emberségét...

— Annál reálisabb Márton. Benne meg éppen azt tiszteled, ugyebár? (Ezt nem tudom, ki mondta, lehet, hogy éppen én ...)

Kamilla nem vette észre a szavainkban rejlő iróniát.

— Márton egészen más férfi. Ezzel a nagyított képpel is ő lepett meg. Hát jutna másnak ilyesmi az eszébe?

Kórusban biztosítottuk őt! — SOHA!

— Márton egy szent — szegezte le újólag a már jól ismert tényt Lotti.

— Az! — bólintott mély meggyőződéssel Kamilla, és hozzásóhajtotta: — Márton az én őrangyalom, de Gábor... Gábor az ISTENEM.

Kamilla „istene” váratlanul érkezett egy vasárnap délután, amikor szokásos kártyapartinkhoz készülődtünk éppen a kertre nyíló teraszon. Megállt a rácsos kapu előtt egy taxi, kiszállt belőle egy ember, a csomagtartóból előkerült egy bőrönd, egy kézitáska, de egy hatalmas skatulya is, majd a kocsi tovagördült. A férfi felemelte a csomagokat, a bőröndöt, kézitáskát, spárgájánál fogva a dobozt, és elindult a ház felé. — Vajon ki lehet ez? — kérdezte meglepetten Kamilla —, de válaszolt is azonnal. — Már tudom, Márton almát rendelt faluról... No de vasárnap? És taxin? És Márton sincs idehaza.

Biztosítottuk, hogy ha nincs nála elég pénz, mi rendelkezésére állunk. A jövevény közben a ház elé ért, a lépcső alján lerakta csomagjait, megállt a küszöbön, levette zsíros szürke filckalapját, és tanácstalanul körülnézett. Láthatólag nem tudta melyikünkben üdvözölje a ház úrnőjét. Miután Ella volt köztünk a legtestesebb, feléje fordult, de még mielőtt megszólalhatott volna, Kamilla felsóhajtott: Tejóisten! S miután így nevén szólította, nem volt nehéz kitalálnunk, hogy nem almakereskedő volt az, aki a szobába lépett.

Gábor nem hasonlított egyik arcképére sem. Vállas alakja meggörnyedt, jobbról balra fésült ritkás haja szürkén simult koponyájához, hogy kopaszságát takarja, valamelyest; vakító fehér fogsora helyére rosszul sikerült protézist illesztett egy másodrendű fogász, feketekeretes szemüveget és olcsó konfekciót viselt; egész lényéről lerít, amit később ő maga közölt velünk, hogy két hétig ült a Vlagyivosztok—Moszkvai „expressziben, miután előzőleg öt napig utazott hajón Sanghajtól Vlagyivosztokig (1952-t írtunk ekkor). Mindezt az Egyesült Nemzetek költségére.

Kamilla és a jövevény sokáig vizsgálgatták egymást, s mi nem tudtuk, mitévők legyünk, hogyan viselkedjünk? Kínos volt... Az idegen tekintete közben a nagyított fényképre tévedt, majd vissza Kamillára, és két kövér könnycsepp pergett végig borostás ábrázatán. Ekkor már biztosak voltunk abban, amit előbb csak sejtettünk, hogy a Kamilla „istene” érkezett közénk személyesen, és lábujjhegyen elhagytuk a szobát.

Barátnőnket ezután sokáig nem láttam, úgy hallottam, hogy a Tátrába mentek, háborítatlanul örvendezni a viszontlátás nagyszerűségének. Márton is ritkán mutatkozott, nem tudtam, mivel tölti idejét, s ezért örömmel fogadtam a meghívást egy — úgynevezett — ismerkedési estre. Csak a legszűkebb baráti kör gyűlt össze, de így is többen voltunk, mint ahány személy a meghitt hangulat kialakulásához szükséges. Örömmel állapíttuk meg, hogy Gábornak jót tett a pihenés, no meg a szabó, aki remekbe készült öltönyét csinálta, a haja is, mintha dúsabbá vált volna, talán azért, mert kiderült, hogy nem hamuszürke, hanem ezüstfehér, fogsorát kicserélte egy ügyes fogorvos, s így átalakulva, egészen elfogadhatóan hatott, csak az arcáról nem lehetett lekozmetikázni a fáradtságot. Keveset beszélt, kérdéseinkre udvariasan, de röviden válaszolt, élményeiről tőmondatokban nyilatkozott, és egész lényéből megmagyarázhatatlan fölény áradt, mintha lenézett volna bennünket, mintha rossznéven vette volna, hogy a rettenetes idők megkíméltek, vagy mintha mindenkiről tudott volna valami kompromittálót. Lehet, hogy tudott is, hiszen ebben a városban töltötte ifjúságát és egy-egy elejtett sza-