Irodalmi Szemle, 1979

1979/2 - Dávid Teréz: Sírig tartó szerelem (elbeszélés)

ahova mi sohase tudtuk követni; rúzst, púdert sose használt, mégis olyan volt, mint egy festmény, mint Murillo Madonnája, csak a gyermek hiányzott az öléből. (Mert gyermekkel nem ajándékozta meg Mártont, a szentet.) A hangja?... Kamilla hangjáról szonetteket lehetett volna írni; a keze pedig... Nos, a keze... Mi, a többiek mindnyájan dolgoztunk, s nem csak a háztartásban. Lotti fehérnemű varrodát vezetett, Magda gyógyszerész volt, Aliz bérelszámoló, Ella pénztárnál ült, Edith egy lap munkatársaként fotografálta a fejlődő szocializmust, csak Kamilla élt munkátlanul az emlékeinek, mert Márton nemcsak szent volt, de egy ügyvédi közösség jól foglalkoztatott tagja is, és ebben a beosztásban módjában állt a felesége feje felől eloszlatni a mindennapos megélhetés gondjait, és elhessegetni közeléből a cigarettafüstöt. (Kamilla társaságában ugyanis nem volt szabad dohányoznunk). Márton, ha módjában áll, be- aranyoztatja az oltárképet, amely előtt barátnőnk első férje lelkiüdvéért imádkozott, s porcelánkockákkal rakatja ki a temetői ösvényt, melyen vasárnaponként „kedvenc sírjához” sétált. A sírkő fekete oszlopán fehér márványgalamb gubbasztott lehorgasz- tott fejjel kimúlt márvány párja felett és a halott madár márványfeje lecsüngött az oszlop oldalára. A sírkő alatt porladó ismeretlen harmincöt évet élt, akárcsak Gábor, s Gábornak is hívták, akárcsak a megboldogult férjet. Láthatóan nem volt sírjának ápolója, mint feltehetően Kamilla férjének sem valahol a meszi idegenben. Barátnőnk gondozásba vette a sírhantot; virágot ültetett rá, gyertyákat gyújtott felette, öntözgette, gyomlálgatta, abban a reményben, hogy mindezért valaki, valahol elveszett szerelme sírja fölött is elrebeg egy-egy Miatyánkot. Akik ismerték Kamilla első férjét, nem tartották valószínűnek, hogy holtában igényt tart ilyesmire, hiszen életében sem ragaszkodott valláshoz, ceremóniákhoz ...

Kíváncsian és kissé megilletődve vártuk tehát Kamillát, közben szemügyre véve egymást is, hogy vajon mennyit alakított rajtuk az idő. Látszólag Lottihoz volt a legkíméletesebb, bár ehhez ő is hozzájárult. Arcát csokoládébarnára kvarcoltatta, hófehér parókát viselt és műszivaccsal kitömött melltartót. Ogy festett, akár egy hindu Pompadour, s úgy viselkedett, mint egy francia. Aliz másodszor is férjhez ment, gyerekeket szült, s ma már miattuk boldogtalan, mert a fiatalok semmibe veszik az ő tapasztalatait, saját belátásuk szerint nősülnek, mennek férjhez és válnak el. A hajdan elegáns, feketehajú szépasszonynak, Edithnek lábszárain zsinórvastagságú visszerek dudorodnak, valamikori karcsú derekára zsírpárnák rakódtak, ajka két széléről két keserű vonás mélyül, ébenfekete haja mákszínűre változott... Ella fűzőbe préselte fölös kilóit, és ezért mindene testének részén duzzadozott, mint ahogy a természet rendelése szerint való volt. Magda pergamentszárazra süttette arcát a nappal, horgolt kesztyűt viselt, hogy kezének májfoltjait eltakarja, s kivágott divatos ruhájában szeplős háta kenyérdeden ívelt.

Én ezek után nem mertem a tükörbe nézni.

Péter is eljött a találkozóra, Ella unokaöccse, ami természetes, hiszen annak idején ő volt az események elindítója, Kamilla életében ő testesítette meg a „sors kezét”.

— Akkoriban tért vissza tíz évig tartó emigrációjából és tele volt élményekkel. Mint valami nagy kalandról, úgy beszélt a számkivetettségről. Fiatal volt, amikor emigrált, s a legszebb férfikorban érkezett vissza — állítólag azért, hogy megnősüljön. Jóllehet még nem határozott affelől, hogy házassága után ittmarad-e vagy továbbáll, de bárhogyan alakuljon is — mondta —, feleséget csak itthonról akar, „mert az idevalósi nők azért mégis mások”. Barátnőim pedig élénken bólogattak neki, mert mindegyikük azt hitte, hogy éppen róla van szó; Péter megjelenése megbolygatta heveny boldogtalanságukat — vigasztalódni kívántak, de a férfi az első pillanattól kezdve csakis Kamillát nézte, bemutatkozásnál csak neki csókolt kezet; hiába sziporkázott körülötte Lotti, hiába idézgetett a klasszikusokból Edith, hiába pipiskédéit pazar ruháiban Magda, hiába főzött isteni feketét Ella, Péter csak Kamillát látta, neki mesélt a véget nem érő menetelésekről, napokig tartó éhezésről, az istállók szalma derékaljáról, lefagyott végtagokról... Akkoriban az ilyesmi még az újdonság erejével hatott... Ömlött belőle a szó, de Kamillát ez sem indította meg. Ült és hallgatott, mint egy bálvány, s csak néha bólintott megértően, de mi tudtuk, hogy ő ilyenkor azt gondolja — bármi történt veled, te itt vagy, míg az én Gáborom... Kamillát ugyanis minden bánatot a saját bújával osztott, szorzott, és az eredmény minden esetben az volt, hogy „nincs a terem