Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - Zalabai Zsigmond: Egy szöveg olvasata (Cselényi László: Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén)
Zalabai Zsigmond EGY SZÖVEG OLVASATA (CSELÉNYI LÁSZLÓ: Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén) . .az én tárgyam csak az én lényegi erőim egyikének igazolása lehet... mert egy tárgy értelme (csak egy neki megfelelő érzék számára van értelme) éppen annyira terjed, amennyire az én érzékem engedi.” MARX EGY KÍSÉRLET HÁTTEREI Merész költői indulásnak nevezte Turczel Lajos az ötvenes évek derekán feltűnt Cselényi László pályakezdését; még inkább merésznek kell minősítenünk azonban azt az utat, amelyre a költő a Keselylábú csikókorom (1961) és az Erők (1965) című kötetei után lépett, megalkotva az Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén című terjedelmes kompozícióját s a Kiegészítések avagy A történelem kerekeiben ciklus rövidebb, de nem kevésbé formabontó darabjait, melyek szinte egytől egyig kiélezett formában vetik föl azt a régi-új tételt, mely szerint nemcsak mi olvassuk a verset, hanem a vers is olvas bennünket, lévén az esztétikai élmény a mindenkori műalkotásnak s a mindenkori befogadó személyiségének a sajátos, egyszeri, változékony ötvözete. Az irodalmi kommunikációnak ez a törvényszerűsége természetesen a normatív poétika szellemében fogant alkotásokban is kimutatható, viszonylag ezek is „nyitottak” a különféle — más-más hajlam, ízlés, élettapasztalat, műveltségi és olvasottsági szint — által irányított értelmezések előtt; ismerünk azonban olyanfajta, újabb keletű nyitottságot is, amely az előbbinél jóval nagyobb fokú, lévén hogy programszerű és célzatos: maga az alkotó hagyja „nyitva” a művet, avégett, hogy fokozottabban bevonja az olvasót az együttgondolkodás, az együtt-teremtés, az együttalkotás aktusába, a Lautréa- mont-i meggyőződésnek a szellemében: „A költészetet mindenkinek, s nem egyetlen személynek kell csinálni.” A modernizmusnak ezt az irányzatát, szemben az individuális-anarchisztikus törekvésekkel, egyértelműen a kollektív-konstruktív szándék jellemzi; a költő kétségbeesett erőfeszítéseket tesz arra, hogy lerombolja a válaszfalat a lírikus és az olvasó között, tüntetően lemond „kiváltságos” voltáról, bele akar simulni a mindennapi élet jelenségeibe, a hétköznapiságba, a stilizálatlan valóságba, miközben a századokon át kötelezőnek érzett „fennköltség”, „emelkedettség” és romantikus „eszményítés” helyett megelégszik a valóság jelenségeinek szárazabb katalogizálásával, amely viszont minden látszat ellenére sem más, mint vérbő — mert ellentétekre rádöbbentő s ily módon olvasói állásfoglalásra késztető — gondolatiság. A művésziség fogalmát radikálisan átértelmező, szándékolt és tudatos nyitottság s az említett konstruktív-kollektív szándék mindenekelőtt az újabb kori művészet bizonyos irányvonalait jellemzi. Ugyanúgy kimutatható az ún. informel festészetben, mint a szeriális zenében; ugyanúgy az alakítható-variálható bútordarabokat és használati tárgyakat létrehozó ipari formatervezésben, mint a cselekmény végkifejletét tudatosan homályban hagyó filmben; ugyanúgy a modern prózában (pl. James Joyce Ulyssesében), mint bizonyos lírai irányzatok merész kísérleteiben, melyek olyan kombinatorikus szövegstruktúra, olyan „mozgó” és „nyitott” mű megalkotására tettek kísérletet, amely a képlékeny nyelvi anyagnak többféle egyéni megszerkesztését (struktúravariációját) teszi lehetővé, eleve föltételezve persze a megszokottnál nagyobb olvasói aktivitást. A „nyitott” és „mozgó” költemény egyik ősét Mallarméban véli fölfedezni az irodalomtörténet; Mallarméban, aki Livre (Könyv) című polifon szövegstruktúrájában nem kevesebbre vállakozott, mint hogy a teljességet gyömöszölje bele egyetlen versbe, Cselényi László megjelenés előtt álló könyvének utószava