Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - Dobos László: Hólepedő — II. (regényrészlet)
Dobos László HÖLEPEDÖ II. Az igazgatóhelyettes autózni hívta, csak úgy, mintha véletlenül mondaná. Kerülővel jövünk haza, mosolyogta a válla fölött. Gondolkodott, aztán ráállt. A férfi vonzó volt, barna bőrű, erős. Tetszett. Hívása hízelgett is. A lány kiöltözött, remélte fényességbe mennek, társaságba. Az erdőszélén álltak meg. Fagyott mosoly lett minden, a fák, az este, a ruhák ráncai is. Megdermedtek az előző mosolyok, a mosolyok emléke is. — Nem játszunk erdő széli bújócskát. — Ne érts félre. — Mit akarsz velem? — Szép vagy. — Menjünk emberek közé, ahol sokan vannak. — Szép vagy. — Ezt miért csak sötétben mondod, rejtőzködve? A férfi megmarkolta a lány kezét. Forró lehelet reszketet köztük a csöndben, hallani lehetett az óra ketyegését. A lány megérezte gyengeségét, védekezni próbált, menekülni... Előbb csak bizonytalanul, mintha a semmibe lépne, aztán gyorsított. Futásnak eredt, nekiesett egy fának, ujjaival a kéreg göcsörtjeit marta, fogódzót kereső madártest lábai. Félelem nyilallt testébe, lába alatt reszketni kezdett a föld, kezét előrenyújtotta, így ment a következő fáig. Vakon tapogatta a levegőt, s várta, hogy valami ismeretlen tárgyba ütközzön. Vak volt, a világot csupán rémült képzeletével látta. Agak verődtek testéhez, váratlanul, mindig más irányból. Egyik pillanatban óriási pókhálóba zuhant, majd faágon hintázott földtől földig. És folyton hallotta maga mögött a férfi lihegését. Előbb csak egy valakiét, aztán mintha megszaporodtak volna az üldözők. Nem tudta, hányan vannak, erejét a menekülésre összpontosította: minél messzebb jutni, lerázni magáról a reszkető lihegéseket. Szerteszakadt gondolatai mást nem is tudtak, csak a menekülést. Nem volt fogalma az erdő nagyságáról, a sötétség rejtekeiről, a távolságról, az időről. Tágas volt minden és végtelen. A félelem hajtotta: remélte, hogy kifut a sötétségből és eléri valami tisztás szélét. Ott legalább tájékozódhat, másfelé fordulhat, becsaphatja üldözőjét. így nem tud semmiféle irányt, az is lehet, hogy körbe fut, s akik utána loholnak, folyton szűkítik a kört. — Segítség, akarta kiáltani. Nem Jött a szájára hang. Ilyenkor hiábavalóság a szó: elröppen, kúszik fölfelé, hozzáér a magassághoz, aztán •visszahull. Az anyjához, akart futni a lány, ez volt az első reménye, egész anyjához hátrálni. Ott megvethetem a hátamat, és visszakiálthatok: nem leszek közpréda... Nem leszek kastélyba dugott csini szeretőcske. Nem új képlet, régóta így szokás, romantikus kis tanítónő, megkocogtatják az ablakot, és várják a jelt... Valami mélyedésbe lépett, lába roggyanva futott lefelé. Térdre esett, s ahogy kapaszkodott, szemébe villant a sarkcsillag fénye. Annak irányában futott tovább. Anyám messze van, elérhetetlen; dombok, utak és egy folyó is köztünk. Angyalszárnyam kellene legyen, vagy ördögi huncutságom. így agyontépetten mit is mondanék neki? Honnan menekülök? Ki elől? Nem értené. Vádolna. Ha elérhetném a kastélyt, ott biztonságban érezném magam. A nagy fakaput csak ostrommal lehet bevenni, minden ablakon vasrács. És mi lesz, ha nem bírom tovább? Lihegése olykor már a nyakamat éri. Maga alá tipor. Ravaszsággal kell tovább
