Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Keszeli Ferenc: Gyehenna (elbeszélés)

— Én sem melegszem meg itt, nem én. És hová ez a sok banán?

Tekeli Béla ismét elsápad. Most mit mondjon? Elereszti a kérdést a füle mellett.

— Emeljük meg inkább — mondja. — Nehogy megszakadjon, úgysem fizetik meg, én aztán tudom.

— Háát...

Nyögve ráemelik a csomagot a mérlegre. Tekeli izgatottan nézi a mérleg hatalmas, réznyelvét, bár hiába izgul, még nem tudja, mennyi a súlymaximum, amelyet a vasút gyorsküldeményként szállíthat.

— ötvenegy kilő. — A vasutas csettint. — Hát jóember, ezt én nem vehetem fel. A szabály az szabály. Ez egy kilóval több. Különben is...

— Ugyan már, mi az az egy kiló.

— Az, kérem, egy kilő. Én egy kiló miatt nem rúgatom ki magamat.

— No ne bolondozzon már velem, az előbb azt mondta, úgyis el akar menni a vasúttól.

— Kérem, én ilyesmit nem mondtam. Ez egy kilóval több, nagyon sajnálom.

Tekeli a homlokára csap: egy kiló. Hát persze. Előrántja a pénztárcáját, belenéz, két zöld százas van benne. Még szerencse — gondolja magában. Az egyiket odadugja a vasutasnak, azzal a gyakorlott mozdulattal, amellyel az autószervizekben szokta. A vasutas kimereszti a szemét.

— No, dugja el gyorsan.

Eldugja, de előbb megnézi, valóban pénz-e. Tapog, tehetetlenkedik a csomagok között, látszik, pillanatok alatt kiverte a verejték. Leemeli a tányérsapkáját és a mérleg fényes lapjára teszi. Nyel egyet, aztán még egyet, majd megszólal, súgva mondja Tekelinek.

— Jóember, én most visszaadom a pénzét. Én ezt a csomagot nem veszem át. Maga látszatra becsületes formájú ember, de én is becsületes vagyok.

— Ha igazán rendes ember, akkor átveszi, mert ha elmondom magának a kálváriámat, akkor maga megsirat engem, érti, és megcsókolja a kezemét. Kérem, tudja maga, hogyan szeretem én a családomat...

— Ne is haragudjon, jóember, de én nem hallgatom meg magát. Maga, maga ... szóval maga gyanús nekem, értse meg. Én nem kérdezem, mi van ebben a csomagban, én azt se kérdezem, hogy „ki” van ebben a csomagban. Érti, ugyebár...

Tekeli nem érti, de balsejtelme van. Üvegesednl kezd a szeme.

— Én azt se kérdezem, hogy ki verte szét a képét, és nem is gondolok semmit. Itt van a pénze, vigye a csomagját. Én nem kérdem, kit rabolt ki, én nem kérdem, ki van a csomagban, idegen-e vagy hozzátartozó, anyós-e, vagy feleség. Az én anyósom is megérte a pénzét, amíg élt, de én most csak arra kérem, ne csináljon feltűnést, gyorsan menjen el ezzel a koporsóval! Méghogy banán! Fél mázsa banán, csak úgy, privát küldeményként. No, menjen, jóember, mert kénytelen leszek szólni az állomásfőnöknek, és ... Én már ültem, kérem, eleget, nekem olyan anyósom volt, drága uram ...

Tekeli kétségbeesetten, megdermedve nézi a borostás arcot. Aztán átnyúl az alacsony pult fölött, magához húzza a nagy dobozt, miközben a vasutas kettőt lépve hátrál s mintha a doboz üres volna, úgy öleli át, úgy emeli meg, s úgy indul el vele. Tekeli viszi, viszi a csomagot, még csak meg se roggyan a lába, még csak meg se botlik, pedig nem lát az orra elé. Odakint közben kivilágosodott, az utca most kezd élni. Almos, morcos emberek mennek fel-alá. Az eső még mindig szemerkél. Tekeli Béla pszichológus már jó messze jár az állomástól, és csak megy, szinte lebeg, mint aki már önsúlyától is megszabadult, halad előre, rácáfolva a fizika minden törvényére.

És egy pontján a városnak, ott, ahol az övig érő kőfal alatt vagy húsz méternyi mélység tátong, leteszi a csomagot a kőfal peremére. Lenéz a mélybe, bámul a teniszpálya téglavörös salakjának szabályos mértani alakzatára, aztán billent egyet a dobozon.

A tompa, puha puffanást alig hallani.

Tekeli Béla kigombolja az ingét, meglazítja a nyakkendőjét, nyújtózik egyet, mint aki most mászott ki az ágyból, kezét zsebrevágja, és elindul. A szembejövő járókelők semmi különöset nem észlelhetnek rajta. Pedig Tekeli Béla mindenkitől különbözik: ő a világ legboldogabb embere. Ebben az órában sehol a négymilliárd élő lélek között nincs nála boldogabb, üdébb, derűlátóbb élőlény. Tekeli Béla elfelejtett mindent.