Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - Keszeli Ferenc: Gyehenna (elbeszélés)
rika, hanem két pár női csizma meg néhány téli apróholmi a gyereknek, mert a felesé* gém a hegyekbe vitte őt, mert tudják, légcsöves a kisfiam és a hegyi levegő... Mintha a falnak beszélne. — ... a hegyekben pedig váratlanul korán leesett a hó, maguk is hallhatták a rádióban, a feleségem meg szandálban a hegyekben... Tekeli hirtelen felismeri, hogy ami vele történik, az ugyan valótlanul álomszerű, de mégsem álom. Hogy nincs más lehetősége, mint a szökés. Ugrik egyet, felkapja a csomagot és usgyi. Robog, keresztül a vonatokra várakozók tömegén, cselez, mint egy akadályfutó a nehéz, cserjés terepen. Már az utcán lohol, autók, villamosok között manőverezik, fut, amíg szusszal bírja. Aztán lassít, és elvegyül az utca forgatagában, egy moziból kiözönlő tömegben. Már majdnem megnyugszik, de hirtelen félájultan döbben rá, hogy hasztalan menekült, hogy ez az ámokfutás csak súlyosbítja a helyzetét, mert a szállítólevél, pontos címével ottmaradt a pénztárosnőnél. „Atyaisten, a rendőrség már ott várhat a lakásom ajtajában.” Mérlegeli a helyzetét. Ügy találja, nincs más választása, mint önként jelentkezni a rendőrségen, elmondani, hogy ő senkit nem bántott, semmilyen törvényt nem sértett meg, csupán egy csomagot akart feladni, mert a felesége a gyerekkel... — Idehallgasson, jóember! — fordul Tekeli felé a rendőrtiszt. — Hogy jöhet maga ilyen marhaságokkal a rendőrségre. Magának értelmes arca van, tisztességes hivatása... Tekeli megdöbben: értelmes arc? Talán ettől a monoklitól? — ... hát mit képzel maga a rendőrségről? Mi, kérem, bűnözéssel foglalkozunk és: nem áruházi reklamációkkal, nem holmi postai szóváltásokkal. És nem szállítunk csomagot. Ezt nyilván tudja is. Ha minden kis utcai szóváltást, pult előtti vitát, elárusítói durvaságot nekünk kéne tisztáznunk, akkor meg is őrülhetne a rendőrség és állományába vehetné az ország minden lakóját, hogy el tudja látni a dolgokat. Érti, nem? Most pedig szépen tudomásul veszi, hogy magát senki nem körözi, ránk való tekintettel is elmegy szépen haza, bevesz szépen egy nyugtatót, és holnap feladja szépen a csomagját. Megértem, hogy belefáradt, de beláthatja, hogy... Megcsörren a telefon. A fáradt arcú rendőr felemeli a kagylót, és anélkül, hogy egyetlen szót Is szólna bele, hallgatja a drót másik végén beszélőt. Hirtelen nagyot káromít és lecsapja a kagylót. Felsóhajt és Tekelihez fordul. — Magát mégiscsak keressük. — Ugye megmondtam! Na ugye megmondtam ... — Ember, az istenért, ne idegesítsen! Higgye el, fáradt vagyok, huszonnégyeseket szolgálok, mert vidékről vagyok és ... Menjen ki szépen a folyosóra és várjon. Addig én kiröhögöm vagy kitombolom magam, mert így nem lehet dolgozni, ez kész bolondokháza. Tekeli fel-alá járkál a folyosón. Tíz perc múlva beszólítják. — Meg kell őrülni — mondja a tiszt. — Az ügyrend szerint mégis kénytelen vagyok jegyzőkönyvet felvenni, mert maga ellen bejelentés érkezett. De nyugodjon meg, csak adminisztráció az egész. Az írógépben már ott van az üres papír. — Mondja az adatait! Tekeli mondja. — Most pedig szépen sorjában mesélje el, mi történt, hogy történt. És gyújtsunk rá! — kemény Spartával kínálja Tekelit, aki szeretné megkérdezni, hol vette a kemény Spartát, de inkább nem kérdezi. Talán majd később. Tekeli mesél. A rendőr ír. Amikor odáig jut a történetben, hogy a pincér ököllel arculvágta, a rendőr felugrik a székről, kirántja a gépből a jegyzőkönyv immár második gépelt lapját és földhözcsapja. Az indigó lebegve, később ér földet, mint a három fehér ívpapír. A rendőr szemmel láthatóan nagyon haragos, de tűrtőzteni magát, összeszedi az erejét, mond néhány részvétteljes mondatot és kezet nyújt Tekelinek. — Ha pedig úgy látja jónak, jöjjön be holnap és tegyen írásbeli feljelentést a pincér meg a vasutas ellen. Ismerem én is az Ilyeneket, vannak néhányan. Elhiheti, nekem is; sokszor volna kedvem rájuk borítani az asztalt, az egész söntéspultot. Jó éjszakát!. Pihenje ki magát!
