Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - FIGYELŐ - Balla Kálmán: Varga Erzsébet: Zöld vizek, piros kavicsok
Varga Erzsébet: Zöld vizek, piros kavicsok Már évekkel ezelőtt, versének lapbeli közlésekor meg kellett jegyeznem Varga Erzsébet két sorát: „ó anyám a rét megörült / zöldre festi haját”. Valahogy így, ilyen erőteljesem és eredetien, egyszerre konkrétan és elvontan kellene újrafogalmazni a világot — gondolom azóta is. Ám a szerző későbbi publikációi nem keltették azt a benyomást, mintha ő lehetne az a bizonyos újrafogalmazó, a legjobbnak ítélt verseit olvasva, amelyeket első kötetébe gyűjtött, bizonyossággá válik bennünk az érzés, hogy az imént idézett telitalálat, sajnos, csak véletlen volt. E két sor költői telítettségének szintjét a kötet egésze nem éri el. A kötet mottója, a Rousseau-idézet próbakőnek kínálkozik: hogyan és mennyiben valósul meg, megvalósul-e itt is a Vallomások programja, amely a legkomolyabbak és legalapvetőbbek egyike európai kultúránkban: „Egy embert mutatok be a maga természetes valóságában; s ez az ember én leszek magam.” Keressük tehát a szerző egyéniségét — azaz lássuk a jó verseket! A gyűjtemény élére emelt előszó helyett című verse nem azért rossz, mert vitatható állítást tartalmaz — hanem mert nem mond semmit. Amit kijelent („megszülettem / tévedésből”), azzal nem tudunk mit kezdeni, annyira híján van minden kapcsolódásnak, és a szöveg még ilyen részletes tárgyalásra sem tarthatott volna igényt, ha egyúttal nem jellemeztük volna a kötet sok más, hasonlóképpen a levegőben lógó darabját. Egy-két sikerültnek mondható kivételt találunk az első versciklusban, pl. a hajnal és a tavasz címűeket. Hadd idézzük egészében az utóbbit: „széttárja / lábait / s millió virágot / taszít ki ľ öléből / az erdő.” Eredeti és találó kép, és egyúttal vers. Az egy kép — egy vers módszerre azonban nem lehet költészetet építem, különösen, ha a további képek már kevésbé eredetiek és találók. A ciklus versei ismétlésként, többnyire fölösleges ismétlésként hatnak. A világ újrafogalmazása még ilyen szinten sem lehet rutin eredménye, nincs megváltó módszer: a pillanatképek közhellyé laposodnak. Még inkább, ha — sejthetően asszociációs képességünkre számítva — a szerző fűszerként utalásokat kever a versbe, Adoniszt, Vejnemöj- nent stb. Az élmény megteremtését nem bízhatjuk egy-egy mégoly sokatmondó utalással az olvasóra. Az emberiség legfontosabb, konkrét és jelképes értelmű legendáit fölösleges egy erősen slágerízű érze- ménybe fullasztani. A mitológia itt ürügy, amellyel — költőien — visszaéltek. A kötet latin verscímei sem indokoltabbak. Varga Erzsébet versei inpresszioniszti- kusak. Tagadni ezt, csak az impresszionizmust (és a verseket) félreértve lehet, hiszen az illető irányzat szemléleti és magatartásbeli alapja éppen a lényegkeresés föladása, nem pusztán a „színkeverés”. Az impresszionista költő egymás mellett álló és egyenrangú jelenségek összegének tudja a világot. A létkérdések nem fontosabbak számára, mint egy érzelmes sóhaj vagy a szavak muzsikája. Az utóbbiakhoz folyamodva és így az ún. dalformát művelve, Varga Erzsébet nem tartja szükségesnek, hogy a rövid soros, kötött, ritmikus formát olyan tömör, epigrammati-
