Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - KRITIKA - Koncsol László: Riport és mítosz

s a bélyegzők és feladók adatai híven jelzik a nemzetiségi sors drámáit, következmé nyeikkel, főleg a nép tömeges szétszóródásával: Amerika, orosz front, Csehország, Osztrava, Znojmo. A sort a külső és belső diaszpóra földrajzi neveivel könnyen folytathatná bárki. A változások drámai, nem egyszer véres következményei sajátos lelkiségű embertípust neveltek ezen a magyar peremvidéken: a zömmel paraszti tömeg félt végül is minden változástól, s mindennél jobban a mozdulatlanságot óhajtotta: „Olykor én is közéjük ülhettem, s csodálkozó gyermekértelemmel leshettem fösvény beszédüket. Mozdulatlanságukat, szótlanságukat szükségként és törvényként örökölték. így tanultak védekezni, egy helyben maradni és keveset beszélni, hogy ne változzék a világ, mert minden elmozdulás, minden változás veszély és életek ellensége” — vallja a hős a családjáról, pontosabban az apai nagyanya estéről estére összeülő különös családi köréről a 195. oldalon. „Egyik idő a másiknak ellensége, most is az lesz, elmennek az urak, megjönnek az urak” — mondogatja a nagyapa az 1938-as mozgósítás őszén a szomszédainak, mint a Messze voltak öreg tanítója a fiatalok előtt. „... Olyanok vagyunk itt, mint a kődarabok, amikre állandóan hullik a kalapács feje, és ütés, és ütés, így még a legkeményebb kő is repedezni meg porladni kezd” — írja az apa a szovjet frontról. Közben mennek az osztrák-magyar hivatalnokok, jönnek a cseh hivatalnokok, mennek a cseh hivatalnokok, jönnek a magyar tisztviselők, mennek a magyar tisztviselők, s aki megy, az mind visszatérést ígér. Csak az őslakosság marad a helyén mindig, s minden friss hatalom vagy távozó hatalom fegyverbe szólítja, mindig a korábbi (és későbbi) ellen. Lassan ő lesz az, akinek az az identitása, hogy megszűnik az idertitása, hisz minden ilyen kényszerű fegyverfogásban, bármely oildalon, egy kicsit önmagát is gyilkolja a peremvidék embere, lelkileg. Ebben a folyamatban lehe' a legpontosabban megfogalmazni. Aztán jön a front, s a „postás” e szavakkal mutatja be a kamaszodó hősnek a hegyről a kibontakozó gyalogsági rohamot: „Ezt nézd, jól jegyezd meg, amit látsz... Itt mindennek vér a fizetsége”. Visszajönnek a cseh és szlovák demokraták, s kezdődik, ami még nem volt, a tömeges fölszámolás kísérlete, a kommunista párt hatalomátvételéig, majd a lassú oldódásig, de úgy, hogy a jelen szilárduló kérge alatt jól hallhatón továbbra is ott fortyog az alvilági múlt. Aki ezt tovább gondolja, annak világos lesz, hogy a kéreg, amelyen állunk, csak új rétegek fölrakásával szilárdul tovább, tehát a jövő mítoszát, a pozitív mítoszt kell formálgatni és követni.

Dobos hősének főélménye a múlt mítoszában a szülőföld kiürülése, s hogy lassan már csak az üres lenyomatok őrzik benne, kövületek, a múltat. Sok a temetés, kevés a lakodalom, az öregeket a halál, a fiatalokat az ipar szólítja. Ez is azt jelzi, hogy a nemzetiségi tudat formálóinak a jövő tendenciáit kell figyelniük, amennyiben hatni akarnak a valóságra.

Dobos a kisebbségi és nemzetiségi magatartásfajták minden alapváltozatát megraj zolja. Az árvízben a mitikus, a reális és az őrült portréját állítja sorban elénk; Kormos- kendiben, minden rendszerek börtönőrében az alkalmazkodót, aki csak kétszer talált e! önmagához, amikor a vörösökhöz szegődött s amikor hivatalából kikopván apró földbirtokához szelídült; Szipcsayban, az egyik suszterban az apró, pojáca irredentát, Tőkésiben, a másikban a kommunistát, Balázsban a minden himnuszt végigéneklő közömböst vagy cinikust, s a fölsorolt alaptípusok körül az árnyalatok egész sorát. Dobos, persze, változatlanul, sőt hangsúlyozottan nemzetiségi regényt írt, történelmi tablót a peremvidéki kisember eszmélő, majd felnőtt fiúgyermekének a szemével, de a szükséges szemléletváltáson már átesett, s nagy bőségben fölvonultatott epizódfigurái, akiket emlékezetéből a történelmi időrend logikája szerint kiemel és visszaejt, a nem rokonszenves stratégiájú figurák is, mint éppen Szipcsay vagy Balázs, elsősorban emberek, csetlő-botló apró egzisztenciák. Talán a két felekezet papjait és a tanítót gyúrta csak Dobos sematikusabbra a kelleténél; a szegényemberséggel összeolvadó zsoltáros mítosz ilymódon mintegy laicizálódik a regényben, elszakad az egyháztól, amely mégis csak hirdeti, sőt, implicite szembe is fordul vele, szervezetlenül.

Dobos erősen egyedi jelensége a harmadvirágzás prózájának, nemcsak eddigi vállalkozásainak egysége, sajátos szerkesztésmódja és mítizáló szemlélete miatt, hanem például azzal az egészen sajátszerű, gátlásos vagy gátolt vagy áttett móddal is, ahogyan a szerelmet ábrázolja. (Szembeszökő itt is az aktív és passzív mező különbsége: ott közvetlen és nyílt, itt lefojtott szexualitás.) Figyelmet érdemel Dana és a hős, Mája és a hős, a szomszéd tanítónő és a diáktárs, a Földönfutókban az én-hős és Berki Erzsi