Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - NAPLÓ - Bodnár Gyula: Jakab István 50 éves

JAKAB ISTVÁN 50 éves

Zavarban vagyok. Nyelvészt kell köszöntenem, és félek — mint írás közben mindig —, hogy nyelvi hibát vétek, tudtomon- akaratomon kívül, s a megtisztelő ritka feladatnak nem tudok illőképpen ele get tenni. Zavarom másik, ennél komolyabb oka az, hogy fogalmam sincs arról, miként kell nyelvészt köszönteni — nálunk, ahol útmutató mintát is nehezen találtam volna, hisz oly kevés a nyelvészünk, a magyar nyelv hozzáértő ápolásával egész nemzetiségünket szolgáló gyakorlati munkás, hogy rövidke születésnapi jegyzetek megírására is alig nyílott eddig alkalmunk.

Pedig a tennivaló tengernyi. Régi és új betegségek kerülgetik, sápasztják anyanyelvűnket, ijesztő gyorsasággal szaporodnak a vadhajtások, csúfítják, fojtogatják mindennapi beszédünket, mint a legszebb, legerősebb szőlőtőkéket is a különféle, napok alatt magasba kúszó, levelekre, fürtökre csavarodó haszontalan növények. Jakab István, szerencsénkre, kedvvel, jó erővel, végtelen türelemmel dolgozik ellenük hosszú ideje. Úgyszólván egy szál magában. Bár lenne társa, nem egy, de tíz, ebben a reménytelennek látszó, mégis döntő fontosságú, mégis be- szüntethetetlen csatában. Bár terebélyesedne mozgalommá nyelvvédő tevékenysége. Azt hiszem, ő örülne a legjobban. Mi pedig — higgyük — tisztábban beszelnénk, helyesebben írnánk, derűsebb lélekkel várnánk a holnapi napkeltét. Bár lenne legalább tíz olyan táska, mint az övé. Naponta gyűjti bele a nyelvünk ellen elkövetett bűnöket, a rossz példákat. Viszi benne az orvosságokat: rövi- debb-hosszabb cikkeket a nyelvhasználatunkban sűrűn előforduló egészségtelen vagy veszélyes tünetekre. Nincs méreg a tollában, jókedvű orvos, jókedvű harcos, a csipkelődése, szurkálása sem fájdalmas.

Munkájának értéke fölbecstilhetetlen, különösen, ha nemzetiségünk jövője felől ítéljük meg. Ha van ma — és van bőven — fontos és cselekvésre sürgető feladatunk, édes anyanyelvűnk védelme és tisztítása, egységének megőrzése föltétlenül közéjük tartozik. Rémítő például buszban ülve hallgatni, hogyan beszél manapság mögöttünk egy magyar nemzetiségű titkárnő, raktáros, igazgató, de már — és ez a legelszomorítóbb — a kétkezi munkás is, aki szülőföldjének határát utoljára talán a háborús esztendőkben lépte át. A nyelvi tudatunkon keletkezett ha- sadékok nem szaporodhatnak tovább, a meglévőket is már csak rendkívüli erőfeszítések árán tüntethetnénk el. Remélnünk kell, hogy sikerül. Remélnünk kell, és hinnünk benne. Mint ahogy Jakab István, a Kazinczy Nyelvművelő Napok egyik szervezője-irányítója, nyelvi szak- bizottságok tagja, az Oj Szó Kis nyelvőr rovatának munkatársa, a Csehszlovák Rádió magyar adása Anyanyelvűnk című műsorának vezetője, könyvek szerzője és szerkesztője. Az egyetemi tanár. A pedagógus.

Ötvenéves. És élvezi a munkát. Illyés Gyula írta le Lőrincze Lajossal és több nyelvésztársával kapcsolatban, hogy csak a hajdani vándorszínészek munkája hasonlítható az övékéhez. Közéjük tartozik dr. Jakab István is. Aki jókívánságunkkal együtt fogadja el köszöntőnek e szabálytalan jegyzetet.

Bodnár Gyula