Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Forbáth Imre: Magyar költő Prágában
sziget édes-bús romantikája s a Károly-híd kőszentjei ugyanabban a városban vannak, mint Goöár, Krejcar, Obrtel, Gillar és Fuchs építkezései, melyek között nemegy a nemzetközi modern építészet híres remeke. Felejthetetlen részletek: az ősszel vérpiros repkénnyel szegélyezett lépcsőút íöl a Hradzsinba, a hajóutak a Moldván, kirándulások a Petrínre, Trójába. Istenem, mire emlékezzek elébb? A prágai specialitásokra? A kisvendéglők, borozók idilljére, a hentesáruüzletek pazar illatára? A gyönyörű parkokra, melyek padjain nemegyszer éjszakáz! am? A külvárosok apacsromantikájára, Žižkov szegénylegényeire, a híres „Pepíkekre”, kik sokban hasonlók Angyalföld Liliomához, és mégis másfélék, s kik a kalandot kedvelő lírikusnak nemegyszer koppintottak a „kőkuszára”, ha vadászterületükön cserkészett a vörös hajú Zelma után? De mondom, nem a város külső szépsége a mérvadó. Ez az impresszionista lélek élvezete, mindazoké, kik egy tárcarovat-olvasó vagy bedekkeres kéjutazó sablonjai szerint mérik a világ szépségeit. Prágának külső szépségével versenyezni tudnak a régi német városok, Jéna, Göttingen, Nürnberg, akár a varázsos flamand helyek, akár Itália és Spanyolország híres, régi városai. De egyik sem azzal az ellentétekből összetett, drámai történelmű sokrétű egésszel, a meglepő, bizarr élmények Prágájával, ami Prága! Szeretném azt valahogy érzékeltetni. A legjelentősebb ellentétcsoportot a cseh-német-zsidó Prága rikító különbözőségei nyújtják. Prágában megismerkedtem azzal a zsidó típussal, amelyik nálunk Magyar- országon már nem, de itt még tiszta tenyészetben létezik. Hiszen az ősrégi prágai gettót talán csak 40 évvel ezelőtt rombolták le és építették át, lépten-nyomon találkoztam a típusaival. A kabalista, titokzatos bánatok és bölcsességek zsidói még ott járkálnak, ki a „Zóharral” a hóna alatt, ki láthatatlan csillaggal a homlokán; elátkozott saskeselyűk, imákat mormoló anakronizmusok. De az Ó-új zsinagóga, a zsidó múzeum és temető (a gólem Löw rabbijának sírjával) és mind a szakállas kabalisták nem győztek volna meg a sajátos prágai zsidó őstípus létezéséről. Sokkal inkább ismeretségem és hosszú beszélgetéseim Mirsky sziluettművésszel, kinek a zsidó lélek gyökereiből nőtt vadbozótos gettómiszticizmusa a művészet számomra ismeretlen ősforrásait nyitotta meg. Más a kultivált zsidóság aculata. Benne megtaláltam azokat a gyors, ötletes fintorokat, tréfás grimaszokat és páratlan rutináltságú szellemi mimikát, mely egykor Prágát a zsidó értelmiség egyik európai központjává avatta, uralkodásra hivatottan a Prága-Berlin sugarú kör területén. Prága termékeny szülővárosa sok világhíressé vált zsidónak. Innen hordták szét a világba Prága klasszikusan korrekt németségét, barokk humorát és minden hájjal megkent okosságukat. Es Prága volt — el ne felejtsük! — a német zsidó smokkság székvárosa is. Az Arco kávéház irodalmárai példáui húsz év előtt erről voltak Európa-szerte híresek. Ott Gautama Buddha s El Greco fényben föltámadó Krisztusa randevút adtak Dalcroze-nak s az orosz Kék madárnak, ki viszont Kari Kraus-citátumok vállán csicsergett Nietzschéről egy zsidó vicceket mesélő atomteoretikusnak. De a buddhisták, szalonkommunisták, a „Kameraden dér Menschheit” és „Menschheitsdämmerung” revoltáns költőire papájuk textilüzletéből busás apanázs áldása hullott. Később, hírben és súlyban gyarapodva megszűntek zokogni az Emberiség kebelén. Prága, az igazi Prága azonban cseh város! S ez a cseh Prága hasonlíthatatlanul érdekesebb és értékesebb, mint a zsidó vagy a német. A zsidó Prága inkább csak kolorit, egzotikum, a német pedig (melyre itt nem térek ki) végül is csak provincia, egy kis öble (ha nagyon értékes is!) a német kultúróceánnnak. De a cseh Prága központi motorja egy nagy értékű, intenzív kultúrának! Sajnálom és bizony ki kell jelentenem, szégyellem azokat a magyarokat, akik éveket töltöttek Prágában anélkül, hogy közeledtek volna ahhoz a számunkra olyany- nyira idegen s a miénkhez mégis sokban hasonló kultúrához. Hiszen mi is kis nemzet tagjai vagyunk, mellyel a világ mostohán bánik, alig tud többet rólunk, mint egy paprikát evő és csárdást táncoló vad nép vagyunk. A művelt nagyvilágban minket, sajnos, nagyrészt csak export-drámaíróink, operettszemetünk s egy Körmendi és Földes Jolán regényei reprezentálnak. Nem vagyunk-e jócskán felületesek és hóbortosán nagyképűek, ha beszélni merünk a cseh kultúráról, amíg pár közhelyen, cseh muzsikán, a Svejken és Čapek egy-két színművén kívül mást nem ismerünk belőle?
