Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Rácz Olivérrel)

$ Nemzetiségi létünk, igaz emberségünk legkeményebb próbatételeit kétségtelenül a háborús és a közvetlenül a háborút követó évek jelentették; a csehszlovákiai magyarság történelmi önvizsgálatához irodalmunk, s különösen szépprózánk kiapadhatatlan forrásait adja ez az időszak. Tudásához és tudatosításához, pontos érzékeléséhez és józan értékeléséhez nem kis mértékben járult hozzá ön is — regényben1, novellában, esszében egyaránt

___

— A háború utolsó éveit nagyon nehéz körülmények között éltem át. Az Eötvös- körbeli tisztségem miatt 1941-ben ugyanis elbocsátottak állásomból, soron kívül bevonultattak, s az előzmények törvényszerű következményeként fényesnek éppen nem mondható katonai pályafutásomat — megbízhatatlan, gyanús elemként — egy katonai büntetőtáborban fejeztem be, ahol egyedüli magyar voltam az ún. megbízhatatlan nemzetiségek — szlovákok, szerbek, románok stb. — között. Háborús „élményeimből1’ egyébként valóban sok mindent elmondattam már Hernádi Tivadarral, a Megtudtam, hogy élsz című regényem hősével, és Alom Tivadarral, jónéhány novellám központi alakjával.

A háború után azonban újabb hidegzuhany szakadt a nyakunkba. Tudvalevő, hogy egyetlen józan politikai beállítottságú ember sem marasztalható el kétszer egymásután. Mivelünk pedig éppen ez történt. Harmincnyolcban elmarasztaltak bennünket, mint felvidéki kommunistákat, Beneš-magyarokat, negyvenötben pedig mint fasisztákat, kollaboránsokat. A felszabadulás után egyszerre megint egy kalapba kerültem a megbízhatatlan elemekkel. Hogy megbízhatatlan voltam a Horthy-rezsimben, az rendben van, ezt vállalom, sőt büszke is vagyok rá. De hogy egy olyan országban, amely a népi demokrácia építése felé vette az útját, ismét belekerüljek egy másik kalapba, az már egy kicsit veszélyes dolog volt. Egy szép napon ugyanis azt vettem észre, hogy közös nevezőre kerültem a többi elégedetlennel: üldözött volt a háborús bűnös is, a gyáros is, s én sem voltam éppen üldözéstől mentes. S mi több, az is növelte a tanácstalanságomat, hogy közvetlenül a felszabadulás utáni első napokban jelentkeztem a kommunista pártba, de ugye, az ismert okokból, azt tanácsolták, hogy a problémamentes tagfölvétel érdekében változtassam meg a nemzetiségemet. A legsúlyosabb pofonok egyike volt ez számomra: nem azért, mert nem vettek föl, inkább amiatt, hogy nem olyannak képzeltem el a kommunista pártot, ahol fontos lehetne az ember nemzetiségi hovatartozása is. De történelmi szempontból ez a helyzet nem tartott sokáig, mindössze két-bárom évig, s ebből a zavaros, erjedő álapotból, amely természetes velejárója volt a reakció utolsó erőfeszítéseinek, a negyvennyolcas februári események ragadták ki az országot és az új kommunista program szerves tartozékaként megteremtették a nemzetiségek — köztük a csehszlovákiai magyarság — felemelkedésének, nemzeti egyenjogúsításának a feltételeit.

# Mit csinált a jogfosztottság éveiben? Igaz-e, hogy téglagyárban dolgozott?

— Igen, ott dolgoztam. S amit most elmondok, nem azért teszem, hogy hajdani, lényegtelen kis egyéni sérelmemet fölpanaszoljam, hanem adalékul a kor történetéhez. A felszabadulás után, égető pedagógushiány lévén szerte az országban, felszólítottak minden számításba jöhető pedagógust, hogy álljanak munkába, az iskolákat meg kell nyitni. Jelentkeztem én is, de azt a választ kaptam, hogy csak Kassán kívül taníthatok. Ami még nem lett volna különösebb baj, hiszen tanítani mindenütt kell, sérelmesnek csupán a megokolást tartottam: nem vagyok megbízható elem ahhoz, hogy bent tanítsak a városban. Nem értettem: ha egyszer nem vagyok megbízható a városban tanítani, akkor egy eldugottabb faluban vajon miért lehetek mégis az? Ilyen körülmények között, ilyen megszorításokkal aztán nem voltam hajlandó elfogadni a tanítói állást. Elmentem magántisztviselőnek, s amikor 1948 augusztusában Kassán megindult a téglagyár,' oda jelentkeztem tisztviselőnek. Lett volna más megoldás is, de engem éppen az izgatott az egészben, hogy egy újszülött nemzeti vállalatnál nézhetek körül, hogy belülről kísérhetem figyelemmel a születésétől kezdve, hogyan alakul, hogyan fejlődik egy szocialista üzem. Igaz, kezdetben nemigen szándékoztam egy évnél tovább ott maradni, de aztán annyira megszerettem az üzemet, hogy csak kerek öt év múlva tértem vissza a tanításhoz.