Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Rácz Olivérrel)
Tóth László VITA ÉS VALLOMÁS Beszélgetés RÁCZ OLIVÉRREL* Rácz Olivérrel tulajdonképpen még sohasem beszélgettem eddig. Látni láttam, ismerni ismertem, olvasni olvastam őt, de ennyi volt az egész. Úgy éreztem, túl sok ajtó van közöttünk — valóságosan és képletesen is —, s ezért mégcsak nem is próbálkoztam a nyitásukkal. Igaz, ő sem kezdeményezte az ismerkedést — miért is kezdeményezte volna? —, s bátorító jelzések sem érkeztek tőle a nyitáshoz. így hovatovább, egyre megkőzelíthetetlenebbé vált számomra. Meglehetős zavarban készülődtem erre a beszélgetésre is. Sőt, szorongásom még az első félórában is tartott, de aztán fokozatosan oldódni kezdett. Talán a közvetlensége volt az oldószer. Talán emberi megjelenése, törékenysége. Másképp élt az emlékezetemben, bár meglehet, hogy ez csak csalóka látszat volt, s a protokoll-öltözet, a mindig kifogástalan hivatali öltöny tette erősebbé, izmosabbá, fiatalosabbá. így, ingpuló • verben, kényelmesen elhelyezkedve — alacsonyabb, esettebb, idősebb. Mi több, meglepően öregnek látszik, pedig, tudom, nem az. Mindösssze hatvanéves, ám sokszor úgy éreztem a beszélgetésünk folyamán, hogy ennél sokkal fiatalabb. Nem egy helyen találkoztak a gondolataink, meglátásaink; bárcsak nemzedéktársaim közül is még jó- néhányan így gondolkodnának! Igaz, van s lenne még bőven vitáznivalónk is, de hát ez a dolgok rendje. Sosem szerettem azokat az embereket, mindig is nagyon tudtak untatni, akikkel mindenben egyet kellett értenem vagy akik mindenben egyetértenek, s akik nem tűrik a vitát vagy nincs bennük semmi vitára érdemes. Tágas irodahelyiségben — mert Rácz Olivér a munkahelyén fogadott —, a CSEMADOK országos alelnökének hivatali szobájában vagyunk. Középütt hatalmas íróasztal, a két telefonon kívül szinte alig van rajta valami. Az asztal mögötti falon két kép: a CSEMADOK Központi Bizottságának régi székháza a Béke-téren — épségben és a felrobbantás pillanatában. Emitt régi könyvszekrény — könyvekkel, csomagokkal; a sarokban dohányzóasztal, heverő, két kényelmes fotel. Egy valamire azonban már nem emlékszem. Arra, hogy van-e virág ebben a meglehetősen sivár helyiségben, vagy nincs? A nyitott ablakon vidám madárcsicsergés hallatszik be. Rácz Olivér, valahányszor rá akar gyújtani, a gázöngyújtóját csattogtatja lankadó reménykedéssel, s végül mégis mindig az én közönséges gyufámra szorul. Folyamatosan, minden megakadás nélkül beszél, mintha előre betanult szöveget mondana vagy előre meglrtat olvasna föl. Mély baritonja a magnetofonról visszahallgatva kicsit Básti Lajos hangjára emlékeztet. # A harmadvirágzás íróinak túlnyomó többsége faluról származik, paraszti környezetből érkezett az irodalomba, s vált értelmiségivé — városi értelmiségivé. Velük szemben ön lépéselőnnyel, azaz: egészen más helyzetből, egy városi polgári-értelmi- ségi — s hadd tegyem hozzá: haladó polgári-értelmiségi — családból indult. S mi több, sorsa úgy hozta, hogy nemzetiségi létünk hatvanéves valóságát, teljes idődimenzióját, csomópont-történelmiségét — lévén ön is hatvanéves — személyes valóságként, saját életként élhette meg. Ezért úgy gondolom, hogy célszerű és minden bizonnyal tanulságos lesz most végigjárnunk e hatvan évtizednek a személyiségfejlődés, valamint a nemzetiségi létforma szempontjából legfontosabbnak nevezhető állomásait. Vegyük * Egy hosszabb interjúból.
