Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Dobos László: Hólepedő I. (regényrészlet)
den csenddé változott. Fölemelte a kezét, a mozdulat súlyát vesztette, kiáltani akart, de csend jött a szájából. A csendbe itt bele lehet feküdni, mondta magának. Az út kétoldalán füvesek mentek a hajiokok bejáratáig, azon túl szőlősorok, a völgy felső szélén akácos hajlik félkoszorúba. Ogy érezte, hogy a csend itt az égig ér. Virágot szakított, színét alig is figyelte, nevét sem kutatta emlékezetében. Az első szál virág emléke sejlett idegeibe. Ez az érzés behálózta testét: innen sokfelé vezettek gondolatutak, mesékbe, anyjához, a leányság nyugtalanságához és a szerelem várásához is. Az utolsó pince előtt megállt. Félszemű, bozontos férfiarc nézett rá. Hallotta, ahogy a koccintások beleszúrnak a csendbe. Férfiak állják körül, leheletük az arcába csap, mosolyuk a kabátjára csorog. A fölemelt poharak sora lassan körbemozdul: a lány szédülni kezd, vele szédülnek a hordók, a kádak, a poharak, minden. Kiáltana, de csak csend jön a szájából. — Igyál, csinoska. Igyál! — Táncolj, csinoska, táncolj! A lány érzi a bor kesernyés Izét. — A hordóra állj, hogy lássunk! Szép lábad van, csinoska. Hallja cipőinek koppanását, gyorsít. Felülről nézi a férfifejeket. Öten vannak, gonosznak kevesen, prófétának sokan. — A lábad, csinoska, szép a lábad, mindenütt szép a lábad, csinoska. A férfiak a földön feküsznek, onnan nézik. Testének árnyéka végigsuhan a mellkasokon. Óriás poharat nyújtanak felé, majd ujjak csúsznak a lábára, s elindulnak fölfelé. — Szép lány vagy, csinoska... Szép magyar lány, kár lenne, ha idegennek jutnál ... Visszafelé indul az úton. Ismét a csendet hallja és nézi. Arra gondol, hogy egyetlennek így sem jó lenni. Köd ereszkedik a völgyre, előbb csak a hajlok mögé, aztán ráterül az útra is. Kis idő múltán már ködben tapos, térdtől lefelé alig is látja lábait, felhők fölött jár. S valahol messze lenne a kastély, a gyermekfejek, a kollégák, a csábító meghívások és valótlan távolságban anyja tekintete. A lány érzi, hogy ezek a hirtelen távolságok is nyugtalanítják, meg a képzelt távolságok is. — Eljössz velünk, csinoska? Mondják, ismétlik, de valami láthatatlan kéz széttépi az egymáshoz búvó szavakat. A képzelt képek sora messzi harangszóként pereg bele a semmibe. Elhal ez a várakozás is, belemerevedik a lány leikébe. Mégis várja a napot, azt a bizonyosat, amikor hangos jókedvvel kivonulnak a völgybe. Egyszer volt, hol nem volt... Ismét felbőg a hajókürt, váratlanul, hosszan, segélykérő félelemmel szólít embert és világot. Az emlékezés megrezzen, a lány hirtelen a ködre eszmél. Építményeket emel és rombol a megfoghatatlan fehérség, kivehetők a kastély tornyának körvonalai is. Mellette templom, kupolák, aztán köd-szakadék, minden percben más alakzat. Építene a lány képzelete is, de a kastélyon túl nem jut: a kastély fala körös-körül sárga, talán ezért válik el az alaktalan fehérségtől. A valamikor beidegzett mozdulatok emléke áttöri a ködöt, az időt is, és valós tárgyakat, ismétlődő napokat idéz: Hétfő, harmadik óra, biológia. Ezzel kezdődött a lány hete. Öra előtt egy gyerekkei a szertárból lehozatja a csontvázat. A lány a gyerek után lépked, akaratlanul is a csontváz mozgását figyeli. Az élettelen váz a gyermeklépések ritmusához igazodik, végtagjai idétlenül kavarják a levegőt. — Mi jut eszetekbe erről az alakról? — A halál... — A halálfia ... — Az öreg emberek ... — A félelem ... — Az éjszaka ... — Hogy hívták? — csúszik ki valaki száján.
