Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - Dobos László: Hólepedő I. (regényrészlet)

„Az élő szervezet megmaradásának feltétele a világgal tartandó szoros kapcsolat... Ebből és ezzel él. A fotoszintézis lényegét kémiai képlettel is kifejezhetjük ..

A mondatok között félelmét tolja maga elé a lány.

Még nem láttam virágzó akácerdőt, itt minden knzel van egymáshoz, hihetetlenül közel: kréta, falak, fák, nappal, sötétség.

Az éjszaka a minden-közelség tudatát is eltörli bennem: egy ideig még látom magam a padok előtt, aztán eltávolodnak az arcok. Már képzelgek, előkúsznak a vágyak, szeretnék sokféle alakot ölteni: lennék tiltott szerelmes, megesett lány, hűség és hűtlenség próbája, befalazott asszony, csak páratlan magányos nem.

Teste forrósága az éjszakával jön elő valami ismeretlen helyről. Először csak úgy, mint a vizek apró hulláma, másodszor már a válláig csap, majd a szája széléig... És egyre zuhog rá a forróság: az ágy, a lepedő, a takaró csupa tűz. Éget a belélegzett levegő is. Az is jól jönne, ha legalább ágyat kellene vetnie valaki másiknak... És Manón kívül nincs kihez szólnia sem. így múlik el az éjszaka, vergődéssel. Másnap nincs kedve semmihez, tompa, ideges, zavart. Aztán kis időre megnyugszik. S néhány nap múlva kezdődik minden elölről. Megjön az első hullám, a második ...

Van egy kollégája, ötvenéves lány. Az élet nagy messziségéből jött vissza, zsidó. Koncentrációs tábor emberáradatából szivárgott haza.

Egyedül. Odafelé sokan mentek, család, rokonság nagy köre. Visszafelé jövet magára maradt tucatnyi ember emlékezetével és sokezer emlékével.

Ogy jött, mintha szabadságról érkezett volna. Szó nélkül, a szörnyű emlékek újra- mondása nélkül.

És folytatta az életet. A szépről, az emberi szépről nem volt véleménye. Egy férfira emlékezett csupán, akivel kékre festett templomban találkozgatott titokban.

— Szépen tudott beszélni.

— Hogy hívták?

— Mindegy... Én Aranyszájú Szent Jánosnak szólítottam. Próféta módján beszélt, szépen, kimérten. Suttogásából is éreztem a szavak hangsúlyát.

— Mikor volt ez?

— Régen, de ez különben is mindegy. Ilyenkor az idő nem fontos. Krisztus ideje vagy a tegnapi nap története, egyre megy. Az én időmben volt, hisz Aranyszájú Szent János az enyém volt.

Ez volt élete egyetlen férfitörténete. Legenda vagy valóság, senki se tudta, talán maga se volt benne biztos. Ötven éve élt, de férfi nem érintette. Hallgatott erről.

— Miért nem beszélsz magadról?

— Minek?

— Szörnyű, amit éltél.

— Elmondták mások.

— A halált nem félted?

— A testi megaláztatástól iszonyodtam.

— Örülsz az életednek?

— Nevetséges kérdés.

— Milyen örömeid vannak?

— A munka és az ünnepeim.

— Szegény vagy.

— Én a haláltól számítom az örömöket, megmenekülésemtől.

— Furcsa ünnepeid vannak.

— Minek áldozzak? Kinek? Kiknek? Melyik istennek? Elbuktak sorra... A magam ünnepeit tartom.

— Mindenkit vádolsz.

— Csak a gyávákat.

Ennyi volt a zsidó lány története. Az elmúlt időből a keserű tapasztalás maradt. Boldogsága az élet volt, a még megmaradt idő.

Voltak napok, mikor választékos eleganciával öltözködött. A háború győzelmeit, nagy csatáit ünnepelte: Sztálingrádot, Rommel seregének a pusztulását Afrikában, a partraszállást, a németek ardenneki elvérzését. E napokon elmondta a hadihelyzetet.