Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - Gál Sándor: Szentuccája (elbeszélés)
a trombiták még hallgattak. Seregnyi ló jött, íölszerszámozva, kantár a fejükön, zabla a szájukban, hátukon nyereg, a nyeregben csupa katona, és mindegyik katonának szárnya volt, mintha angyalok lennének. Oldalukon egyenes kard, mezítelen, s mintha mindegyik kardot most vették volna ki az eleven tűzből: szikráztak. A lovak és a lovasok teste pedig nem húsból való volt, hanem fekete fémből, sebezhetetlen valahány. Amikor lépnek, nem hallani a pata-dobajt, csak a por száll fölfelé amerre mennek, s felhővé gyülemlik, kemény felhővé, mintha a sok apró szemecske kővé állna össze. A Nagy Folyó előtti erdők között menetelnek, egy-egy óriásfát maguk alá döntenek, a fa gyökerei a földdel együtt kifordulnak és felkúsznak az égre, belecsimpaszkodnak a kővé vált por-felhőkbe, így ég és föld összekapcsolódik ... A túlsó partot nem látni, olyan távol van, mintha nem is volna. A századok, ezredek csak ezen a parton láthatók, szép egyenletes sorokban masíroznak, oldalukon bajonett, vállukon puska, énekelnek is valamit, de idáig nem hallatszik el a hangjuk. Pedig látom, hogy énekelnek ... — Édesapámat is látod? — Még nem, ő még talán nem ért el a Nagy Folyóhoz. Itt a régebben indultakat látom csak. Jaj, mennyien vannak! Jaj, mennyien mennek! Mennyien, Jánoska, ha látnád. Most, most a kürtöket is megfújják: riadó! riadóóó! ... A szárnyas huszárok döntögetik a fehér fákat, felrepülnek, kardjukkal belevágnak a Napba, fekete tölcsérek fakadnak a földben a lovak patája nyomán, lángot vetnek a házak, leroskad a tető... Hallod a géppuska hangját, Jánoska? Ratatata ... ratatata, ratata. . rata... Fényesség és fényesség-, feketeség és feketeség... Szakad, szakad bele a folyóba, a folyó ég, lánggal ég a víz... A lángok között elolvadnak a szárnyas huszárok, elolvadnak a fém-lovak, s korommá lobbanva betakarják a fehér erdők kiszaggatott fáit. Hallod, Jánoska?! Édesapád még nincs ott a folyónál, hallod, Jánoska, még nem érkezett oda... Jánoska döbbenten hallgatta Jóskát, aki ilyen háborút még eddig soha nem mondott. Riadt szívében ismeretlen félelem csírája fogant: mi lesz, ha édesapja odaér a Nagy Folyóhoz; Jóska Nagy Folyójához?! Mi lesz, ha a szárnyas katonák, vaslovak lekaszabolják, belehull a lángoló vízbe, mi lesz, ha rászakad egy óriásfa, ha tövestől rádől?! Állítsd meg, Jóska, állítsd meg a vonulókat, akarta mondani, de a félelem elvette a hangját, csak tátongott, mint a partra vetett hal. Aztán egy ugrással Jóska mellett termett, belekapaszkodott a nadrágjába és rázni kezdte. — Ne, ne! Jóska! Ne engedd, hogy édesapám odaérjen; ne engedd Jóska. Jóska a gyerek felé fordult, de nem nézett Jánoskára, hanem két mezítelen, megfeketedett lábfejére. — Ha lehetne — mondta —, megtennem a kedvedért. De tudod, Jánoska, nem én parancsolok. Én csak látok, s amit látok, elmondom. Te meg én nem tudjuk megállítani ezt a vonulást. — Azelőtt nem ilyen háborút mondtál. — Akkor nem ilyet láttam. — Miért, Jóska? — Nem tudom. Ilyen lett. Mint a mai jégverés. Az is ki tudja hogyan jött ide, ki küldte, ki parancsolta erre? Ki tudja, miért nem vesz ma senki ustornyelet? Te tudod talán? A gyerek visszament a falhoz, megfordult, sokáig gondolkodott azon, amit Jóska mondott, de Jóska miértjeire ő sem talált semmi választ. Csak később szólalt meg, akkor is kérdezett. — Te Jóska, ki a hősi halott? Most Jóskán volt a töprengés sora. Hogyan magyarázzon meg valamit, amit maga sem ért pontosan? A fogalmat ismerte, hiszen azokban a hetekben, hónapokban szinte naponta hallotta, hogy valaki a faluból hősi halált halt. A hazáért, tették hozzá mindig, mintegy magyarázatként, s Jóska ezt sem értette. De Jánoska kérdezett, s neki a kérdésre illett válaszolnia. — Az úgy van — kezdte tétován —, hogy aki megöregszik, aztán úgy hal meg, az nem hősi halott... — Géza bátyám, édesanyám öccse akkor hősi halott?
