Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - FÓRUM - Zalabai Zsigmond: „Követelem a holnapot” (Az Ady-líra és környéke) I.

tői szó emberségbe vetett hitével próbálván vétózni a Machok és a prakticista Uhlárok ellen.

Meghallotta-e az Idő e vétózó hangot? Ment-e előbbre a Duna-táji világ — a költői szó által? Nézhet-e Közép-Európa emelt fővel, tiszta lelkiismerettel a legközép-euró- paibb költőjének, Ady Endrének szemébe? Kérdezünk, mert kérdeznünk kell; mert itt, ezen a poszton, amely mind földrajzi, mind nyelvi adottságainál fogva arra predesztinálja a más-más nemzeteket, hogy a nemzetköziségnek, a kölcsönös megértésnek, a testvéri együttélésnek a hirdetői, kérői és követelői legyenek, itt, ezen a poszton, volt már ütés elég, sújtott már fájdalom, szívig hatoló, ért már bűnhődés: fájdalmas, mint Jóbé, méltánytalan és oktalan és jogtalan, mint Jóbé. Létünk a maga hat évtizedes folytonosságában: próbatételek sorozata. Fábry Zoltánnak volna hát igaza; annak a Fábrynak, aki — jóllehet fél évszázadon át szüntelenül Adyt hívta és aktualizálta

— úgy látta: „Ady a humánumban kiteljesedett magyarság. Pontosabban: a , magyar Ságban kiért humánum. És ez a vonatkozás lefordíthatatlan.” Valóban lefordíthatatlan volna a nemzeti és nemzetközi szép egységében kibontakozó humánum; valóban átvi- hetetlen volna a világnak, e soknyelvű világnak — nem, nem a költészetébe, hanem a: közgondolkodásába, társadalmi gyakorlatába?

Az Idő, A forradalmas idő, ha nem is mindent, de sokat valóra váltott már Ady eszméiből. Hinnünk kell hát abban, hogy a nemzeti és nemzetközi egységében testet öltő humánum, ha erőfeszítések, ha szüntelen odafigyelések árán Is, de „lefordítható” minden nép nyelvére, s a nyelven keresztül beleépül a közgondolkodásba is; látnunk kell, hogy ezt a munkát a szocializmus és a lenini nemzetiségi politika vállalhatja csak magára. Ez a politika tette az első s mára nem kevés eredményhez vezető lépéseket a nemzetköziség elmélyítésének, a rendkívül bonyolult, mert gazdasági, szociális, politikai, jogi, nyelvi és kulturális vonatkozásokat fölvető nemzetiségi kérdés megoldásának az útján.

Az irodalmat a valóság alakítja; s miután az utóbbinak Ady által is áhított tendenciájáról, ha tömören is, de szóltunk, kanyarodjunk vissza Ismét az előbbihez, a lírához, pontosabban: az Ady-versek utóéletének s az Aclyéval rokonítható költői életérzésnek, magatartásnak, témának és mondanivalónak a kérdéséhez. A megváltozott társadalmi helyzet, a szocialista rendszer győzelme, s az a tény, hogy a nemzetköziség Adyja a többségi nemzet irodalmába is befogadtatott, olyannyira, hogy Rudolf Chmel szerint — mint azt a Slovenské pohľadyban írja (1978/1) — „a szlovák—magyar közeledés, a kölcsönös megértés pozitív programjának” a példája lett, jelenti-e azt, hogy a Közép-Európát figyelő és ügyelő Ady költészete és eszmeisége mára szükségszerűen aktualitását vesztette? S tovább szűkítve a kört: a muszáj-Herkulesség tudatát fölvállaló Sarló, Győry Dezső, Fábry Zoltán, tehát a két háború közötti irodalmunk után ma, a harmadvirágzás lírájában, hiába is keresnénk olyan hangot, szemléleti jegyet, indulatot, témát és eszmei mondanivalót, amely az Ady-lírára emlékeztet? Vagy mégis jelen volnának az említett vonások? Ha igen: miben, hogyan, líra- történetünknek melyik szakaszában? Eszmetörténeti nyomozásunk mindenekelőtt azt próbálja kideríteni: mit „fordít le” Ady eszmeiségéből, a sorskérdéseket a nemzeti és nemzetközi egységében szemlélő Ady gondolataiból a mai kor nyelvére mai költészetünk.

Az Ady-líra után lássuk tehát az Ady-líra „környékét”.

(Befejező rész a következő számunkban)