Irodalmi Szemle, 1978

1978/8 - KÖZÖS HAZÁBAN - Grendel Lajos: Éleslövészet (elbeszélés)

hiszen ez a Bolygó, kiáltott fel az elbeszélő apja, amikor a hátára fordította a delejes álomban szuszogó behemót testet. Erre az elbeszélő anyja is közelebb lépett, és zseblámpájával jól a férfi arcába világított. A lámpa sárga fénykarikája sokáig pásztázta a felismerhetetlen, borostás és bibircses arcot. Kisvártatva azután az elbeszélő anyja nagy lármával az elbeszélő apjára för- medt: Már a bátyádat sem ismered meg?! Hiszen ez a Szoszó! Az lehetetlen, dünnyögte az elbeszélő apja. De akárki is, segíteni kell rajta, nem maradhat itt reggelig. Ezen összevesztek, az elbeszélő anyja égnek emelte karjait, úgy átkozódott, apja viszont megmarkolta Szoszó bácsit a zakója gallérjánál fogva, és talpraállította. Ő és az elbeszélő együttes erővel lecipelték a hullarészeg terhet a postáig, s ott begyömöszölték az első telefonfülkébe. Akárhogyan fektették is azonban a lába mindig kilógott, így hát tovább vonszolták a szomszéd épület, a városháza udvarába, és elrejtették a kukák mögé. Az elbeszélő apja egész éjjel álmatlanul hánykolódott. Másnap délután az elbeszélővel kiment a présházba, attól a nemes, karitatív szándéktól vezérelve, hogy jó útra térítik Szoszó bácsit, a lelkére beszélnek, de pénzt egy garast sem adnak neki, úgyis elinná. A találkozás mélyen meghatotta mindhármukat. Szoszó bácsi éppen lekváros kenyeret uzsonnázott, s megkínálta őket is, kétségbeejtő dilemma elé állítva az elbeszélő apját, mert neki már a lekváros kenyér szagától is emelkedni szokott a gyomra, ugyanakkor félt, hogy mindent elront, ha nem fogadja el. Szoszó bácsi józan volt még, s a reumájára panaszkodott. A présház plafonjáról a drótszálon lógó égő mellett kalitka függött, a kalitkában pedig egy varjú gubbasztott. S ez valahogy rögtön megmagyarázott mindent. Így csak az időjárásról, a nőkről meg a peronoszpóráról váltottak néhány szót, s az elbeszélőnek az volt a benyomása, hogy összevissza beszélnek, mintha nem is hallanák egymást. Kint ragyogóan sütött a nap, Szoszó bácsit mégsem sikerült kicsalogatniuk az odújából. Panaszkodott, hogy az erős fény bántja a szemét, mire az elbeszélő apja habozás nélkül odaajándékozta a saját, két és fél dioptriás szemüvegét, s ezzel mintha küldetésük végéhez is értek volna. Iszkoltak kifelé, mintha egy csapat janicsár üldözné őket.

Ezek azok a dicső és dicstelen előzmények, amelyek az elbeszélőt serdülőkora topográfiájának vizsgálatára késztetik. Hogy ez a vizsgálat miféle gyümölcsöket terem majd, arra gondolni sem mer egyelőre. Kérdés az is, van-e valami, amit a múltból kiemelhet és felmutathat, s egyáltalán, érdemes-e tovább nyomozni. A munkát azonban akkor is el kellene végezni. Még akkor is, ha ez csupán mosakodás. S még akkor is, ha minden erőfeszítése ellenére sem lesz tisztább a lelkiismerete utána (ami nagyon valószínű), s ha semmi mást nem talál, csak öncsalást és hazugságokat. — S a vámot is minduntalan beszedik rajta.

Csupán utalni érdemes rá, hogy ez az a pillanat, amely a leleplezésnek, de a leleplezés elodázásának is kedvez, s végső soron az elbeszélőn múlik, hogy melyik úton indul el. Hiszen semmi bizonyítéka sincs rá, hogy az Olsavszky- ház — például — létezett-e egyáltalán. A koronatanú, az elbeszélő nagyapja halott. Az elbeszélőt ugyan apja elvitte arra a helyre, ahol az Olsavszky-ház- nak nevezett épület állt, de ott most park terpeszkedik szökőkutas medencével, a medence vizében hattyúkkal. Ezt a városrészt az elbeszélő kevésbé ismeri, mégis úgy rémlik neki, állt itt valaha egy ütött-kopott, körbe-gangos bérház, amelyet éppen a hattyús medence kedvéért bontottak le. A szomszéd épületet azonban meghagyták. Az elbeszélő még abban az órában fölkereste a ház néhány lakóját, és majdnem szerencsével járt. Megtudta, kik laktak utoljára az Olsavszky-házban, és hová költöztek a lebontás után. Az Olsavszky- ház lakói közül azonban néhányan meghaltak már, a többiek pedig semmire sem emlékeztek, vagy pedig nem akartak emlékezni, ahogy az ebben a városban régóta szokás. Csak egy nagyon öreg férfi emlékezett még valamire. Élt a városban valaha egy Olsavszky-család, de nem ott, ahová az elbeszélőt az apja elvitte, hanem egy régi, borpincékkel körülvett házban a temető és kórház között. Az a ház megvan még. Félóra múlva az elbeszélő bezörgetett