Irodalmi Szemle, 1978
1978/8
IRODALMI SZEMLE KISGALÉRIA DÜDÓR ISTVÁN Dűdor István a képeit magyarázza ... Tépi-gyűri rövidre vágott haját — vitatkozik a halhatatlansággal, de hangosan. És toporzé- kol. Én még Őszinte ember voltom, ordítottam, toporzékoliám ... Boldogan szólok róla, a művészetéről, mert boldogít nagy vitája az élettel meg a fenenagy halállal. Föláll fényesen, megáll kényesen ez az ezredvégi ember, hogy megérkezzen a világosságba az egyetlen halhatatlanságba. Mezítláb csinálja, egy szál ingben, és jól áll neki, mert vőlegénye régen a halálnak, mert mátkája már az életnek, mert jegyese a sorsnak. Kényes és súlyos ember, megrendült ember: végigtántorgott a lassú falvakon és végigtántorgott a gyors városokon, hogy hétszer megszült lelkét eltékozolja, hogy fölgyújtsa a temetőt: nagymama gömör-nagy ráncait megélessze, Andris bácsi vadvirág tekintetét megöntözze, hogy meghallgassa a kegyelemosztó kozmosz szívének a ketyegését. Hogy megélessze, megöntözze, meghallgassa! Hiszen csak rajzol, csak fest, csak van: szárnyastul és apástul és anyástul, mint minden lelkes állatok. Van egy festménye: ég a falu. Égeti szemem világát, perzseli a világ szemét. Pedig csak színek égitek — egy szelíd lélek lobog, elrendelés szerint. És van egy festménye — a kozmosz szíve ketyeg: Fehér hattyú a vadra les, Fekete kan kéz közt kezes. Mesét kéne csiholni, mesét álmodni, szép-vad álmot egy festőről; aki van. Aki élni készül szüntelen. Aki tud valami nagyot az égen tollászkodó fákról, a földön fészkelő lélekről. Akinek szúrja a szívét a Mount Everest, nyomkodja ágyékát a Mont Blanc. Akinek: Napon kígyózó zöld haja hazai növények hajlama. Fájó szája csönddel híres, ő a kényes szellem, lépdes hétcsizmásan, ingerülten, teljes sorsunkba merülten. Dúdor István: Gömört ballada Kulcsár Ferenc
