Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - LÁTÓHATÁR - Akutagava, Rjunoszuke: Kosza és Morito (novella)
kierőszakolom a nő beleegyezését. S mintha a gonosz lélek szállt volna meg, noha magam sem kívántam, a gyilkosság végrehajtására ajánlkoztam. De ha az indítékaim, amelyek alapján azt mondtam: „megölöm Vatarut”, kevésnek bizonyultak volna is, valami láthatatlan erő (bizonyára maga az ördög) gúzsba kötötte akaratomat, s rossz útra vitt, másképp nem lehet ezt megmagyarázni. Akár így volt, akár nem, állhatatosan suttogtam Kosza fülébe egyre ugyanazt. Kisvártatva Kosza hirtelen felemelte arcát, és nyíltan azt válaszolta, hogy beleegyezik a tervembe. Nemcsak az volt váratlan a számomra, milyen köny- nyen beleegyezik. Amikor az arcára pillantottam, szemében különös fény bujkált, amilyet még egyszer sem láttam benne. Házasságtörő! — ez ötlött hirtelen az eszembe. S egy érzés, amely a kétségbeeséshez hasonlított, egy szem- pillantás alatt lejátszotta szeme előtt az általam kigondolt terv egész borzalmát. Persze, felesleges megismételnem, hogy akkor is undor kínzott, züllött, hervadt külseje miatt. Ha tudtam volna, ott rögtön megszegem az ígéretemet. A legmélyebb gyalázatba taszítottam volna ezt a hűtlen feleséget. Lehet, hogy akkor — noha játszottam ezzel a nővel — lelkiismeretem elrejtőzhetett volna az igazságos felháborodás mögé. De már képtelen voltam rá. Amikor arca hirtelen megváltozott, s mintha átlátna rajtam, úgy nézett feszülten a szemembe, őszintén bevallom: kénytelen voltam megígérni, hogy megölöm Vatarut, és kijelöltem a napot és az órát, mert féltem: ha nem egyezem bele, Kosza bosszút áll rajtam. Még most is összeszorítja szívem a gyötrő félelem. Ha valaki kinevet, hogy milyen gyáva vagyok — hadd nevessen. Csak az tesz ilyet, aki nem látta akkor Koszát. „Ha nem ölöm meg, akkor Kosza — ha nem is a saját kezével — feltétlenül megöl engem. Tehát jobb, ha én ölöm meg Vatarut!” — gondoltam kétségbeesetten, amint a nő könny nélkül síró szemébe néztem Esküt tettem, s akkor láttam, hogy Kosza lesüti a szemét, és olyan nevetésben tör ki, hogy sápadt arcán gödröcskék jelennek meg — vajon nem bizonyult-e megalapozottnak félelmem? Ö, ezért az átkozott esküért kell becstelen, kétszeresen is becstelen lelkemre venni a gyilkosság bűnét! Ha ezen az éjszakán megszegném az eskümet... De nem, azt sem tudnám elviselri. Először is van valaki, akinek megesküdtem. Ezenkívül már megmondtam, hogy félek a bosszútól. S ez nem hazugság. De van még valami. Hogy mi? Mi az a hatalmas erő, amely egy ilyen gyáva embert egy ártatlan meggyilkolásába kerget? Nem tudom. Nem tudom, de néha... Nem, ez lehetetlen! Megvetem ezt a nőt. Félek tőle. Gyűlölöm. És mégis ... mégis ... lehetséges, hogy még mindig szeretem ...” Morito járkált tovább fel-alá, de többé egy szót sem szólt. Fénylik a hold. Hallatszik, hogy valahol egy imajót* énekelnek: Ö, emberi lélek, emberi szív! Áthatolhatatlan mint a vaksötét. Egyetlen láng benne a szenvedély. Kihuny nyomtalan — s elszáll a lét. 2 Éjszaka van. Kosza felkelt az ágyból és elfordulva a mécses fényétől, gondolatokba merülve harapdálja ruhaujját. Beszélget önmagával. „Eljön? Nem jön el? Az lehetetlen, hogy ne jöjjön el. Már megy le a hold, de lépteket nem hallani — talán meggondolta magát? Fogja magát és nem jön el? ... Ö, akkor megint olyan szégyenkezéssel kell néznem a napra, mint * — régi japán versforma
