Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák (Csanda Sándor, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Mészáros László)
En ezt hiszem: a szó veleje és a mű veleje nem ugyanaz. A tiszta fehér papírra Guttenberg János találmánya alapján felvitt ólombetűkkel nyomtatott festéksorok súlypontja nem pontosan ott helyezkedik el, ahol egy nagy vastag könyvnek a közepe található. A könyv nemcsak festék. És nemcsak papír. i4 könyv — ember is, az író, aki írta, az olvasó, oki elolvasta, és én, aki bírálom. Ez onnan is nyilvánvaló, hogy ha például egy cirkuszi majom újságot olvas, gyakran fordítva tartja a lapot, ami annak a kétségbevonhatatlan bizonyítéka, hogy nem érti a sorokat, csak nézi őket és — becsapja az embereket. Míg az ember, ha igazán olvas, rendszerint helyesen tartja a könyvet és gyakran érti is a sorokat, legfeljebb talán a Cselényi sorait nehezebben fogja fel, mert még nem olvashatja róluk az én elemző magyarázatomat. Tehát: látom a jövő vízióját. S most nézzük együtt! Csak akkor lehetünk eredményesek és Nobel-dijasok, ha irodalmunkban frigyre lép Criticus Eticus elvtárs és Critica Estetica elvtársnő, akiket Dialecti- cus anyakönyvvezető ad össze jóindulatúan és egy életre szólóan, jelen sorok szerzője pedig atyai szeretettel megáldja frigyüket. Ergo: Ave, critica dialectica magna, mo- rituri te salutant! Mészáros László Cápa az akváriumban Meditáció a Rézgiliszta kapcsán, vagyis komoly igyekezet a legérthetőbb életforma megállapításáról szóló tévé-dráma értelmének kitapogatására. Ne higgyétek, hogy a tenger csak víz, cápák is vannak benne! I Kolumbusz) A nagyközönség szerint a Rézgiliszta Ban- gatóni nyilvános kudarca. Ogy vélem, ez marhaság. Tény, hogy a művész és műve nem ugyanazok, mert a művész többnyire ember, a mű pedig szervetlen anyag — papír, vászon, kő és egyebek plusz érzelem, értelem —, vagyis lényegében anya- giasult lelkiség. S míg a művész képlékeny anyag, fejlődő értelmű és változékony, megnősülhet vagy elzüllhet, a mű nem változtatja színét. A művész elvonókúrára vagy tébolydába kerülhet, esetleg a válóteremben hadakozik, a mű már egyéni sorsát tölti be: imádhatják vagy leköphetik. Tudomásom szerint Bangatóni most a Tűzföldön tartózkodik, ahol beállt egy önkéntes tűzoltó egyletbe, hogy megmentse a világkatasztrófától az emberiséget. Hallottunk róla, jelt adott legújabb gondolatairól. A Forró Parázs című lapban írta: „A mohó tűz mindenkit megperzsel és nem kell boszorkánynak lenni ahhoz, hogy a beleülő embert megnyomorítsa. A tűzre vigyázni kell, mert nagyon meleg!" Hangsúlyozom, hogy azt mondta, nagyon meleg, mert éppen ez bizonyítja, hogy Bangatóni még észnél van, logikusan gondolkodik és érzékei helyesen működnek. Tehát valószínűleg akkor is normális volt, amikor a Rézgilisztát alkotta. Ezért ez a tévé-dráma nem lehet a művész nyilvános kudarca, hanem inkább a néző kudarca, aki sehogyan sem tudja megérteni, hogy mit akar mondani Bangatóni, mert értelmileg fejletlen és esztétikailag gyáva, mint egy megvert és nyugdíjazott dinnyecsősz. Pedig a drámai történet egyszerű és áttekinthető. A színen — premier planban — egy hatalmas acélhenger, pontosabban cséve áll, melyre végtelen hosszú rézhuzal van feltekerve: a rézgiliszta. A dráma azzal kezdődik, hogy a mozdulatlan, tömör henger egyszerre monumentálisán elfordul s a huzal tétován kezd róla letekeredni, a vége tapogatózva, habozva keresi útját — az egyedül lehetséges utat — a térben, a saját életterében, gyámoltalanul hajladozva elvonul egy látszólag üres akvárium előtt, mely egy hokedlin áll, és eltűnik a képernyő bal alsó sarkában: mintegy áttöri valósága határait és kivonul a képből. Eltűnik a világból. Az akváriumban lila víz van, élet nincs. De mi történik akkor, ötölhet fel bennünk a nyugtalanító gondolat, mert tudjuk, hogy
