Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák (Csanda Sándor, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Mészáros László)
DUBA GYULA Irodalmi karikatúrák Kritikus portrék Csanda Sándor Legfiatalabb költészetünk kérdései Az a sanda gyanúm, hogy legfiatalabb — ■egy éves koron aluli-lírikusaink költeményeit sokszor a saját édesanyjuk sem érti, nem még a nagyközönség. Ez azonban nem baj, mert természetes magyarázata van. Ogy gondolom, hogy a legegyénibb csecsemököltőink a világgal szembeforduló vitaérveikkel az idősebb — egyetemet végzett — kritikusokon kívül az olvasó nagyközönséggel is szembekerültek. A kritikusokkal az esztétikai érték, az olvasókkal az érthetőség — illetve érthetet- lenség — okán. Igaz, előre bocsátom, hogy ezt aligha hangsúlyozzuk céltalanul. De már most jelezzük, hogy nekünk az a véleményünk, itt valami egészen újnak, még pelenkaszagúnak a megcsontoso- ■dottal, a dogmatikussal való szembeszegüléséről van szó. Persze a legfiatalabbak makacssága, mellyel pólyájukat igyekeznek szétrúgni, még nem lehet eredményes, nem értek meg rá a társadalmi feltételek. De mi hiszünk abban, hogy évek múlva megérnek: ők is érnek még addig, megtanulnak beszélni, elsajátítják a szavakat, a gondolkozásra is rászoknak, s természetesen talán a társadalmi tudat — ami nagyon komoly tudományos diszciplína — is beletörődik, hogy itt vannak közöttünk. Abban azonban alighanem tévednek a „pe- lusosok”, hogy már most szét akarják rúgni a pólyájukat és abszolút szabadságot, a rugdalózás korlátlan lehetőségét követelik maguknak, mert tudjuk, hogy a társadalomban senki nem rugdalózhat szabadon. Csak persze a futballisták. Dehát ők nem futballisták; Erőlködésük központi irányvonalával azonban egyetértek: az avantgard és modernista költészetnek egyszer szét kell tépnie maga körül a formai kötelékeket. S a „pelusosok” alighanem merész kísérletező kedvvel akarnak a saját lábukon járó, talpukkal a földön álló lírikusokká válni. Kurjongató hetykeségükben, úgy érzem, az „egyszeműeken” is túltesznek. Hangvételük egy kissé még szélsőséges, az ilyen soraik: oá ... oá ... oá ... egyelőre talán még csak valami alaktalan világfájdalmat tükrözhetnek. Bár úgy érezzük, hogy ezen a hangon aligha lehet komoly társadalmi mondanivalót kifejezni, bizonyára sokkal meggyőzőbbek például az ilyen mesteri és bátor sorok: gögögö ve- rőverőverő... Igaz, hogy abban igazat kell nekik adnunk, hogy az egészen friss tartalomhoz lehetőleg még sosem volt formát kell találni, de azért ezt nem tehetik szertelenül, mert úgy látszik, ha nem vigyáznak, a legmerészebben szárnyaló költeményük is leesik, s a bilijükbe pottyan. Bár az is igaz, hogy ezt még talán nem is tudhatják, mert nagyon fiatalok, de meg kell tanulniuk azt a nagy igazságot, amit már fánus Pannónius is mondott, hogy számukra több mű és kevesebb rugdalózás, tcbbet jelentene. A költőt a vers teszi, nem a viaskodás, a rím és a nem a rúgások. Persze azért a műveiket így is összevethetjük az idősebbek nemzedékével és nemcsak a Bábiékévál, hanem a Tő- zsérékével és a Cselénylékével is, sőt az „egyszeműekével” szintén. Igaz, vannak összekuszált, öncélú kísérleteik is, melyekben természetesen túlteng a parasztgőg, és egyes naiv soraik egyenesen makognak, sőt szipognak. És az is igaz, hogy azt sem lehet egészen elnézni nekik, hogy jórészt a fókai-kultusz ellen lépnek fel, Mikszáth ellen szólnak és szidják Lovicseket, de a verseikben így is találtunk szép új
