Irodalmi Szemle, 1978
1978/6 - FÓRUM - Ratkoš, Peter: Az ősi Nyitráról és környékéről szóló tanulmányhoz
holott ezt a nevet a 8. századi bencés, rétoromán „sárkányölő” Magnustól kapta. A szerző nem említette meg, hogy Géza érdemeket szerzett a váci püspökség létrehozásában és a garamszentbenedeki kolostor alapításában. Nem tett említést az ún. szentistváni magyar korona alsó részéről (diadém) sem, amelyet Géza-Magnus kapott a Bizánci birodalomtól. Az olvasókat azt hiszem az a tény is érdekelte volna, hogy a Nyitra melletti Ivánkán megtalálták Konstantinos Monomachos bizánci császári koronáját (ma a Magyar Nemzeti Múzeumban van Budapesten). Nagy P. feladatul tűzte maga elé, hogy tanulmányában az ősi Nyitráról és környékéről fog írni; történészi kvalitásairól azonban a zoborhegyi apátság 1113-ban kelt okleveléhez való hozzáállása tanúskodik, amelyet ugyanis csak egyszer, azt is hibásan, idéz. Gáň (villa episcopi) jobbágytelepülés egy részét ugyanis alaptalanul nevezte el Nyitrapüspökinek. Közleményében a zoborhegyi apátság többi, legalább a közeli környékbeli birtokait is megemlíthette volna. Az 1111-ben kelt oklevélből valamivel többet merített, de szintén hibásan. A kálizok nyitrai csoportjának elöljáróit, Porcus százna- gyot és helyettesét Ethét, akik a vámszedés terén megkárosították a kolostort, valamint Nyitra várát és városát, helytelenül a város képviselőivé emeli. Nem vette tudomásul a hiteles dokumentum adatait, amelyek szerint a. kálizok ellen először 12, majd további 11 tekintélyes nyitrai nagyúr állt tanúként a kolostor pártjára; ebben az időben Nyitra vármegye ispánja Mózes, a káptalan prépostja Lőrinc, a nyitrai „városi” bíró pedig Peregrinus volt. Természetesen ebben a részben is visszatért a szerző a második részben tárgyalt témához a nyitrai püspökség felújításával kapcsolatban, amely szerintünk I. László uralkodása alatt történt meg. Ismét állítja, hogy 880 előtt már régen létezett Nyitrán püspökség. Az egyházi építményeket tévesen azonosította, mert például szt. Emerám bazilikáját lehelyezi az alsó várba. Bármilyen csábítóan nagynak is tűnik I. Svätopluk birodalma, amely Nagy P. elképzelései szerint többnyire a Duna menti szlávokat egyesítette (877—894-ben), mégsem lehet ezt a feltételezést helyesnek elfogadni, mert nem tartozott Svätopluk uralma alá a Dunántúl nagyobb része, sem a horvátok Dráva alatti és a szerbek Duna alatti területe, valamint Erdély sem. A szerző aránytalanul nagyszámú téves állítás és feltételezés útján, nem megbízható módon tájékoztatja olvasóit az ősi Nyitráról és környékéről, méghozzá tekintet nélkül arra, hogy milyen eredményekre jutott a jelenlegi csehszlovák történetírás, régészet és nyelvtudomány. Amilyen tarthatatlan az a feltételezés, hogy a sohasem létezett egyházi, méghozzá avar központ Biskupice — Püspökin volt, éppen olyan tarthatatlan Nagymorvaország központi magját a szerb Morva folyó völgyébe helyezni. A szerző tolmácsolója és egyenlőre egyedüli továbbfejlesztője lett Boba I., amerikai történész, teljesen téves feltételezésének; mindketten tagadják azokat a forrásokat, amelyek megcáfolják feltételezésüket. Nagy P. számára nem Jelent tekintélyt sem L. Niederle, sem J. Eisner, sem pedig számos más régész és történész. Azzal a feltételezésével, hogy a Duna-medence északi részében a 8. század végéig nem voltak szlávok, a régebbi idegen történészek és főleg régészek munkáihoz kapcsolódik, akik nem akarták elismerni a nem magyar nemzetiségek (s mindenekelőtt a szlovákok) létezését a magyar állam keletkezésétől fogva, akik nem ismerik az avar uralom fokozatos terjeszkedését a Duna-medence északi részébe (Innig és Kampig) és akik nem vették tudomásul a meghódított, főleg nem avar (nagyrészt szláv) lakosságot, mint a tárgyi értékek fő alkotóját. Csak sajnálni lehet, hogy a szerző az ún. Pilgrinus-féle hamisítványoknak az érdemlegesnél aránytalanul nagyobb forrásértéket tulajdonít és meg sem kísérelte E. Dümler és további történészek kifogásait és érveit megcáfolni. A szakmai munkában mindig voltak és lesznek is nézeteltérések. A szakmai munkával együtt jár a kritika, amelynek kötelessége rámutatni arra, hogy munkájában megfelelő tudományos hozzáállás alapján ítélte-e meg a szerző az egyes tárgyi és írásbeli források értékeit a maguk egészében. Nagy Péternek a forrásokhoz való hozzáállása távol áll a tudományos módszertől, mert nem ismer el semmilyen ellenérvet. Nagy P. közleménye ezért eltévesztette a bevezetésben szép szavakkal meghirdetett célját.* * Peter Ratkoš vitairatát a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetének közvetítésével közli a szerkesztőség.
