Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — V.

Kezdetben volt talán Gregusch professzor, aki abban az időben Pozsonyban a legmarkánsabban képviseli a kor német eredetű racionalizmusát. Ez a racionalizmus — mozgásterét illetően — elsősorban az egyházra vonatkozott és lutheránus volt. Megkísérelte megreformálni a reformációt, maximálisan a gyakorlati élethez közelíteni az egyházat, szélesre tárni kapuit a világ előtt. Ez az irányzat .kifejezetten dogma- és ortodoxía- ellenes, liberális és „modern” volt: ide tartoztak nálunk olyan jeles teológusok, mint Ján Kollár és Karol Štúr.67 A fiatal Húrban a modernek lelkes követője: íme, milyen haragosan ír erről öregkorában: „fogyasztottam a világ mérgekkel és férgekkel meghintett bölcseit, s ittam a professzorok szájából az édes lélekölő mérget.” De nem csak itta az édes mérget: termelte is. Mikor a brezovai kápláni hivatalt elfoglalta, lényegében racionalista volt, fichteista és — hitetlen, vagy legalábbis nagyon langyos a hitben. Ennek a korszaknak a nyomait későbbi szemléletében is megtaláljuk, minden bizonnyal Fichte elit-elmélete hatott rá: „Az emberben s a nemzetben is a lélek rétege az az erő, amelyen a többi erő, s az egész élet alapszik. A nemzetnek ezt a lelki rétegét a nemzet tudósai, írói, értelmiségijei képviselik; minél népesebb e réteg, annál szélesebb a nemzet jólétének az alapja.”

írásom más helyén már elmondtam, milyen metsző gúnnyal ítélte el Húrban korábbi principálisát, Mareček tiszteletest éppen elitelvű individualizmusa miatt. De fiatal korában, sőt még brezovai káplánkodása első éveiben is, őmaga is sokban hasonlított főnökéhez. Ö is együtt) haladt a divattal, elegáns és modern elveket vallott.

S egyszer csak bekövetkezett a nagy fordulat.

Húrban — s nemcsak Húrban — életének változásairól mindig úgy szól, hogy mondandójában teológiai gyökerű analógiákat érzünk. Sosem felejti el hangsúlyozni, hogy szellemének változásai hirtelen bekövetkezett fordulatok, megvilágosodások, úgy beszél róluk, mint isten kegyelméről. Az idős Húrban így ír fiatalkori filozófiai átalakulásáról: „Végül aztán belőlem is kifacsarták az otthonról hozott hit utolsó cseppjeit is, s én úgy vetettem magam a szláv mitológiára, történelemre és költészetre, mint az éhező a falat kenyérre, s nem is tudtam, hogyan nőtt fel bennem Krisztus; minél jobb szláv lett belőlem, annál jobban megmerültem a kereszténységben.”

Tehát megvilágosodás, de — milyen ortodox-ellenes megvilágosodás ez! Isten kegyelmének milyen furcsa, szakállas szláv megtestesülése! Ha szigorúan fogjuk fel, akkor ez a kereszténységhez — főleg annak lutheri változatához — vezető út egyenesen eretnek jellegű: nem a megismerés, hanem az ihlet benne a döntő. S az ihlet forrása — a szláv mitológia és költészet — egyáltalán nem függött össze a lutheránizmussal, s az ortodoxiával még kevésbé. De hiszen Húrban, bár ő magát ortodoxnak tartotta, valójában csak formálisan ortodox. A valláshoz s az egyházhoz való viszonyának legmélyebb tartalma legalábbis zavaros. Egy időben azt a gondolatot Is elfogadta, hogy a szlávok egyetlen egyházban egyesüljenek. S vajon melyik lett volna ez az egyház?

A valóságban egy kicsit metamorfózisa is másként történt. Nem hirtelen bekövetkezett fordulat, nem megvilágosodás volt az, hanem gondolkodásának fokozatos átalakulása. A mozgató erő Štúr volt. S Štúr gondolkodásának tengelye Hegel. Húrban érdeklődését Štúr Fichtéről annyira Hegel felé fordította, hogy a kis keresetű brezovai káplán állítólag az egész Hegelt megvette. S olyan szorgalmasan tanulmányozta, mint valami kötelező olvasmányt. Ami bizonyára nagy erőfeszítésébe került, mert Húrban a štúristák csoportján belül azon kevesekhez tartozott, akik nem német egyetemeken tanultak. Hegelt autodidaktaként tanulmányozta, s alapos hegeliánus nem is lett belőle soha, habár néhány helyen azt mondja Hegelről, hogy filozófiai rendszerével mindenkinek fölébe emelkedett, s filozófiája a világ legmagasabb bölcseleti tudata.

De ahogy a vallásról szóló gondolatait a szlávság gondolatával elegyíti, s közben a szlávság tudatát helyezi előtérbe, úgy a világ legmagasabb bölcseleti tudatát, azaz Hegelt és a hegeliánlzmust is alárendeli a szláv öntudatnak: „A szláv ember nem lehet hegeliánus, ez igaz, de meg vagyunk róla győződve, hogy aki Hegel rendszerét nem ismeri, s Hegellel együtt át nem úszta a bölcselet tengerét, az a szlovák filozófiát sem ismerheti tökéletesen.”

Húrban számára tehát Hegel nem cél, csak az utolsó előtti lépcsőfok. A tökéletesség: a szláv tudomány, amely az általános emberi törekvéseknek mintegy rejtett, ösztönös célja — az még Hegel után következik. „A szláv élethez szláv tudomány szükségeltetik. A páratlan értékű forrásokból táplálkozó szláv tudomány egyetemes, az egész emberiséghez szóló lesz.”