Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — V.

gyermekcipőben járt, nem tetszeleghetett a sas szerepében, nem harcolhatott egyszerre két fronton, a németek s a magyarok ellen is. Inkább őmaga is segítségre szorult.

Esetünk minden bizonnyal történelmi szükségszerüség volt. Csakhogy a kortársak a szükségszerűséget rendszerint nem szükségszerűségnek, hanem inkább szubjektív önkénynek, huligánkodásnak érzik: a kortársak nagy része a forradalmi változásokat is egyesek által kiváltott véletlenek sorának, ha nem egyenesen isteni büntetésnek értelmezte.

S így történt ez a szlovák nyelvvel is, habár a szlovák nyelv felfedezése természetesen nem volt világrengető tett, s ha igen, akkor is csak a számunkra volt az.

Havlíček azok közül a kortársak közül való volt, akik nem látták és nem értették meg a szlovák mozgalom történelmi erővonalait. De hiányoztak annak a megértésnek az előzetese feltételei is. Havlíček semmiféle Szlovákiával összefüggő ismerettel vagy személyes tapasztalattal nem rendelkezett. Szlovákiát csak másodkézből ismerte, mint általában a kor cseh értelmisége. Számára a szlovák mozgalom csak a cseh mozgalom függvénye volt. Ez magyarázza a „tatár nyelv” és a „disznóól” sértését. Húrban csak úgy félkézzel intézi el Havlíčeket. így ír róla: Štúr már válaszolt „Havlíček disznóóljára, megmondta neki, hogy könnyelmű fiú, s én is mértem neki olyan porciót, amilyet megérdemelt.” Húrban „porciója” szerint Havlíček „szégyentelen szájaskodó".

Palacký, akinek módjában volt a szlovák mozgalmat látni, s aki akkor már csaknem a haza atyja, s a mieink számára is megbecsültebb, súlyosabb szavú férfiú, mint Havlíček, ez a Palacký jól ismerte a szlovák élet nyüzsgését és bűzét, s véleményével éppen ezért elevenbe vágott. Szerinte a szlovák nyelv olyan út, amely egyenesen és visszavonhatatlanul a „pusztulás szakadékába” vezet. A szlovákok és csehek nyelvi kettéválása politikai szakadást is jelent; s az elmagányosodott törzs sorsa nem lehet más, csak a felbomlás. A Štúr által megfogalmazott csehszlovák szeparatizmus vádját

— a Štúréhoz hasonló joggal — a szlovákok ellen fordította. A szlovákok — úgymond

— most már nem a magyarok ellen írnak, hanem a csehek ellen! Palacký logikájából az következik, hogy a szlovák nyelv bevezetése nemcsak a csehek, de az egész szlávság elárulása. S méghozzá hiábavaló árulás. Úgy tűnik, hogy Hurbant Palacký véleménye érintette a legmélyebben, s leginkább azért, mert volt benne egy kis igazság. A polémiák éle egy időre ugyanis valóban elfordult a magyaroktól: eleinknek az „atyai nyelvet ért sérelmekre” kellett válaszolniok. S ami még ettől is nagyobb súly- lyal esett a latba: Húrban maga is mélyen és tragikusan átérezte a kiválás tényét. Soha nem egyezett volna bele a szlovák nyelv bevezetésébe, ha a halálos veszélyből más kivezető utat is lát. Részéről ez a tett a kétségbeesés szélén álló ember tette — nemzete — tavaszi hóként — szeme láttára olvadt-enyészett el. Jönni kellett tehát valami megváltó tettnek, kétségbeesett és utolsó kísérletnek, hogy a nemzet „legalább önmagát bírhassa, önmagát menthesse.” Hurbannak ez a — per során egyedülálló s nem különösebben diplomatikus — vallomása pszichológiailag és történelmileg mélyen igaz. Igazságát nem vette körül takaros teóriákkal, nem állította, hogy azért válunk ki, hogy kötőanyag lehessünk, mert semmi másról nem volt itt szó, csak arról, hogy birtokolni s menteni akartuk magunkat. Minden más beszéd a szlovák nyelv körül diplomácia és haszontalan elmélet.

A nyelvi különválás csak a mélyebb ellentmondások kifejezése. A Morva folyó már akkor — s később még inkább — nemcsak két testvér-nemzetet, de — s csak egy kicsit túlozom el a dolgot — Nyugat- és Kelet-Európát, a polgári haladást s a feudális maradiságot is elválasztotta egymástól. Ilyen alapvető jelentőségű gazdasági-társadalmi összefüggések közepette a nyelvi különválás a jéghegynek csak az a bizonyos látható egyharmada: a kétharmadot a gazdasági-társadalmi statisztikák takarják. A cse- hektől elsősorban nem azzal szakadtunk el, hogy a mindenki számára érthetetlen Palkovič-féle csehszlovák nyelvet felcseréltük a szlovák nyelvvel, hanem azzal, hogv egy elmaradott országban éltünk, hogy az ország gazdasági-társadalmi koordinátái miatt a polgári haladás vívmányaiból úgyszólván semmit sem tehettünk magunkévá.

A nyelvi különválás ezzel egyidőben egyfajta történelmi segédnézőpont is, amelynek segítségével világosabban látjuk a polgárság politikai és kultúrpolitikai tagozódását, abba a bizonyos Nyugat-Kelet sámába rendeződését. Ettől az Időtől kezdve a cseh polgárság eláll keleti orientációjú politikájától, s Nyugat keretében keres szövetségeseket, s teszi ezt nagy következetességgel, s csaknem egy egész évszázadon keresztül, egészen erkölcsi pusztulásáig — Münchenig. A szlovák polgárság — ha egyáltalán