Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Jurík, Ľuboš: Dél-Szlovákia írója (beszélgetés Andrej Chudobával)

Aztán (polgáristaként) elsőként mutattam meg egyik irodalmi próbálkozásomat a szlovák szakos tanáromnak: valami romantikus és kicsit rémséges történet volt ez a hor- šíni völgyben tanyázó török kutyafejűekről.

Az első ígéretes prózai kísérleteim ellenére végül mégiscsak a költészet szirénjei lettek elcsábítóim. A legtöbbje a háború utáni Léva kastélyszerű iskolájában tanult (és lakott) a zöld hegyen gőgösen uralkodó tanítói akadémiában. Ebben a tekintélyes, az angol kollégiumok mintája szerint épített tornyos épületben felvételiztem — körötte a természet zöldje és a csend, majd Itt írtam az első szonettjeimet és ódáimat a kollégium bentlakó múzsáinak legcsinosabbjaihoz. A kollégium kivilágított ablakai tüzelték költői fantáziámat, s történt, hogy a matematika- és fizikaórákon általában szenvedélyes szerelmes versek írásával voltam elfoglalva, amelyekkel aztán gyanútlan áldozataimat ostromoltam. De hát ismeri ezt ön is. Ez az idő, amikor minden diákköltő úgy érzi magát a városában, mint Harrun el Rassld Bagdadban. Ha ehhez hozzászámítjuk még a festői temetőt — a mi tanulószobánkat kinn a természetben az ízléses padokkal, eldugott zöld búvóhelyekkel —, máris könnyebben megérti, miért indultam költőként...

— Ha tájegységek szerint osztályoznánk a szlovák írókat, Önt a dél-szlovákiai tái írói közé kerülne. Szlovákiának ez a sajátos vidéke már több írót meghódított, a maiak közül például AndruSkát és Ballekot. Mit jelent az Ön számára Szlovákia déli része, és hogyan tükröződik vissza az alkotásaiban?

— Szülőföldem DélTSzlovákia, pontosabban a Szitnya-hegy, az Ipoly és a Garam által határolt terület, Itt élek kisebb-nagyobb megszakításokkal. Nem csoda hát, ha szeretem ezt a hegyek és rónaságok határán, a hajdani Bars és Hont megye határán elterülő vidéket. Ez a táj az én mindennapi kenyerem.

Lírai vallomásra itt most nincs hely és idő, azért csak röviden: elfogadom az ön megfogalmazását, a szlovák dél engem valóban megigézett. Sokan csodálkoznak, hogyan bírom itt olyan sokáig. De megtörténik, hogy az ember feleségül veszi első szerelmét, s aztán jóban-rosszban kitart mellette. Ez olyan figyelemre méltó és csodálatos? Alig ha. Másutt hol találnám meg azt a biztonságot és megértést, amit itt, ennyi világosságot napfényt, megihlető asszonyokat. Ez a vidék az én „termékeny félholdam”, és ha valaha is elhagynám — álmodni, ihletet meríteni és írni mindig csak ide térnék vissza, ahol a mi sorsunkat is formáló hegy és síkság találkozik. Mert így volt ez régen is. Kezdetben volt a „föld”, szó, később a súlyos sírkövek. Véreim valahonnan a hegyekből vándoroltak ide, éhezve a földre, végül mégis a föld csillapította éhét testükkel. A me- ző-középi kis temető is erről tanúskodik. Innen nyílik előtte gyermek- és serdülőkoromra a kilátás; még ma is él bennem egy háborús karácsony emléke, teli volt a major a Garam felé irányított szovjet tankokkal és délceg, énekes ajkú grúz katonákkal, mellükön kitüntetések, akik később január idején Budapest alatt haltak hősi halált.

Itt, ezen a vidéken érzem legerősebben a lenni vagy nem lenni kérdését. S valahol ebben a térségben találkoztam az Ipoly dombvidékéről való őseimmel is. Azonosak a vágyaink, szokásaink és az álmaink is. Isten háta mögötti tanyák, síkvidéki falvak udvaraiból, a szőlőindákkal befutott és kukoricakötegekkel teleaggatott ereszaljakból rajzottunk ki a nagyvilágba. S óriási sárga tökökre véstük „bicsakjainkkal” hitvallásunkat és a világnak szóló parancsolatainkat. Csak egyetlen dolog bánt, mégpedig az, hogy adósa maradtam ennek a tájnak, s hogy ennek a vidéknek még mindig nincs meg a maga nagylélegzetű epikai krónikája.

Ez a vidék megérdemelne egy színvonalas regényt, mert nagyon sok olyan érdekes ember — dolgos szövetkezeti tag és ügyes kezű munkás él itt, s nemcsak a technikát, de a dialektikát is szolgálatukba állították, s ugyanúgy az élet prózáját és költészetét is. Olyanok, akár a csonthéjú gyümölcs, amelynek nagyon ízletes a belseje. Szeretik a Szokratészaikat, de mégjobban az igazságot. Szeretik a hétköznapokat, de még inkább a szombatokat és a vasárnapokat, amikor házat építenek, kapálgatják szőlejüket, férjhez adják a lányaikat és kiházasítják a fiaikat. Ha a lagzin a fülükbe húzza a cigány a kedves nótájukat, fogcsikorgatva könnyeznek a szentimentális elragad- tatottságukban. S ezt nagyon megcsodálom, mert nem mindenki képes ilyen csodálatosan szentimentális lenni.