Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Habaj, Ivan: Nyár derekán (novella)

Ivan Habaj

NYÁR DEREKÁN

Később ébredtem, mint más napokon. Odamentem az ablakhoz, felhúztam a rolettát, s az égre néztem. Ragyogó kékségével legföljebb a kisfiam szeme vetekedhetett.

A nap máris forrón sütött. Mi lesz majd délben, megfulladok ezek közt a falak közt, gondoltam. Aztán végigfeküdtem az ágyon, és azon törtem a fejem, hogyan kerülhetnék ki a városból minél hamarabb.

Tomáš és Marta úgy jöttek, mintha hívtam volna őket.

— Nincs kedved velünk tartani? — kérdezték egyszerre.

— Hová?

— Hát az valahol a Kis-Duna mellett van — mondta Tomáš.

— Az isten háta mögött — tette hozzá Marta.

— Nem volnátok szívesek egy kicsit pontosabban fogalmazni — kértem őket.

— Valami Borjús-tanya — egészítette ki Marta a tájékoztatást.

— Innen vagy ötven kilométernyire — bökte ki végre Tomáš a lényeget.

— Jártatok már ott valamikor? — kérdeztem.

— Nem, hiszen azért jöttünk érted — válaszolta Tomáš.

— A folyónak azt a részét alig ismerem — vallottam be. — Ha az a hely lejjebb volna a folyó mentén, akkor tudnék segíteni.

— Azon nem múlik. Majd megkérdezzük a helybelieket. Csak gyere, te leszel a tolmácsunk — igyekezett rábeszélni az útra Tomáš, nem sejtve, hogy már rég eldöntöttem: velük megyek.

— Kocsival jöttünk, akár máris Indulhatunk — jegyezte meg Marta.

— De aztán ne nagyon siessetek vissza — szabtam meg előrelátón a feltételt.

Erre csak elmosolyodtak mind a ketten.

Beültünk a kocsiba, Tomáš elővete a térképet. Szétterítette a térdén, és ujjával egy piros pontra bökött.

— Ennek a falunak a határában kéne lennie — mondta.

A válla fölött a térképre néztem. Kinyújtott ujja mellett kék vonal tekergeti. A folyó útja szeszélyes, hol jobbra, hol balra kanyarodik, hol előre hol meg visszafelé fordul.

— Gyerünk már! — szóltam türelmetlenül.

Elhaladtunk a temető mellett, mely az új lakótelepek közt szunnyad, s azt mondják róla, hogy megtelt, de jó pénzért mindig akad még benne egy kis hely egy-egy újabb megboldogult részére. Magunk mögött hagytuk a garázsok végtelen hosszú sorát, meg a tenyérnyi kerteket, ahol már most reggel szorgosan nyüzsögtek a városi méhek.

Áthajtottunk a vasúti átjárón, és már be Is ugrottunk a síkság torkába.

Javában folyt az aratás, s ilyenkor mintha kihaltak volna a falvak. A nemzeti bizottság irodáját azonban útbaigazítás nélkül is megtaláltuk. A falu közepén egy régebbi épületben volt elhelyezve, s a bejárat fölött levő feltűnő tábla tudtunkra adta, hogy a nemzeti bizottságon kívül más szervek is hivatalt tartanak abban a házban.

Kiszálltunk a kocsiból, odamentünk a bejárathoz. Be volt zárva. Megkerültük hát az épületet, és a nyitott hátsó kapun át beléptünk az udvarba. Egy öreg ember — mint később kiderült a nemzeti bizottság hivatalsegédje — a virágágyásokat kapálta.

— Kérdezd csak meg, hátha útbaigazít — szólított fel Tomáš, mikor hallotta, hogy az öreg fogadta a köszönésünket.

Bemutatkoztam az öregnek, és elmondtam, mi járatban vagyunk.

Az öreg elgondolkozott, csóválta a fejét, aztán hosszasan magyarázta, hogy valami tévedés van a dologban.