Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Andruška, Peter: Száll a holló (elbeszélés)

— Állj! — Egy kiáltásra még futotta az erejéből. — A lábam!

Összeroskadva feküdt a félig kifordult kilométerkő mellett, amikor az emberek odaértek.

— Villanylámpát! — kiáltotta valaki. — Adjanak egy villanylámpát! Semmit se látok!

Alex futott oda egy villanylámpával.

— Mi történt, Róbert? — kérdezte ijedten.

— A lábam — jajdult föl Róbert. — Elkapta a kerék a lábamat.

Alex hozzáhajolt, keresgélt a vízben, megtapogatta a kilométerkövet, megérintette Róbert lábát. A láb az autókerék és a kilométerkő közé szorult.

— Meg kell tolni az autót — mondta.

A férfiak szó nélkül nekigyürkőztek. Emberfölötti erőre volt szükség, de a kolosz- szus megmozdult. Róbert lába kiszabadult a szorításból. Megkönnyebbülést érzett, de azonnal el is veszítette az eszméletét, és belecsúszott a vízbe. Kürthy János vitte a csónakhoz.

— Hívjanak segítséget — mondta az erdész. Ö is levette válláról nedves, csövig vízben ázó sörétes puskáját, megtöltötte, és kétszer a levegőbe lőtt. Az egyik férfi lenyomta az autódudát. Még egyszer megismételték a segélykérő jelzéseket. A kiürített falu másik végén, a megemelt töltésen vakító fénycsóva bukkant fel. A szerencsétlenség színhelyéhez tartott.

Róbertot csónakba emelték.

— Csúnya törés lehet — vélte hozzáértőn az erdész.

— Adjanak inni a fiúnak — szólalt meg az öreg Bogár. Isten tudja, hogyan került elő a vezetőfülkéből, de ott állt, és tartotta a borral teli demizsont.

— Bor — mondta Alex, és Róbert szájához illesztette a demizsont.

Róbert lassan ivott. Úgy érezte, mintha mindez egy másik világban történne, mintha ő is máshol lenne, csillogó felhők anyagtalan közegében, s villódzásuk élesen a testébe hasít. Eltolta szájától a demizsont, és kinyitotta a szemét. Az első pillanatban nem értette, mit jelentsen a föléje hajló férfiak rémült arca, azután halványan visszaemlékezett, mi is történt az imént, és megértette.

— Alaposan odanyomta, igaz? — kérdezte.

— Rendbejössz, ne félj — mondta Alex. — Már itt is a segítség.

— A segítség. — Róbert mosolyogni próbált. — Mi akartunk segíteni, most meg . . .

Páncélos kétéltű állt meg a száztizenegyes mellett. Fényszóróinak éles fénye vakított,

de a férfiak kitartóan néztek az izzó gömbökbe, míg a vezető le nem kapcsolta a fényt.

— Valami baj van? — kérdezte a hadnagy, és menten hozzátette: — Ugye megmondtam, hogy ezen az úton semmire se mennek?

— Sebesülés történt — jelentette Cervenka erdész.

A hadnagy arca elkomolyodott, megigazította a sapkáját.

— Ezt meri mondani? És csak így? Én figyelmeztettem magukat, és igazam lett!

A csónakhoz lépett, és megnézte Róbert lábát.

— Baranovič, készítse ki az elsősegélyes dobozt! — parancsolta az egyik katonának. — Kötszerre és sínre van szükségem!

— jöjjenek — szólt azután a férfiakhoz —, föltesszük a kétéltűre.

— Alex — suttogta Róbert —, gyere te is.

— Természetesen — mondta Alex. — De mi lesz a kocsival?

— Azzal most ne törődjön — oszlatta el aggályait Cervenka erdész. — Menjen... És jó hírrel jöjjön vissza!

Kis ideig még álldogáltak a kocsi körül, de több kísérletet már rém tettek a kiszabadítására. Az esemény megrázta őket, bár legtöbbjük azt se tudta, hogy Róbert kicsoda. De mindegyikük érezte, hogy lekötelezettje ennek a készséges fiatalembernek. Vállalkozott egy kockázatos útra, s még rá is fizetett. Sajnálták, ezért hallgattak. Álldogáltak az autó körül és cigarettáztak. Végül Cervenka erdész megszólalt:

— Menjünk, fiúk, mert teljesen átfázunk!

Kitapogatta talpával az út köves felületét és elindult. A többiek utána. Vacogtak a hidegtől, mégsem siettek. Egyszeriben úgy érezték, hogy a töltésen lobogó tábor