Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Egy lány tizenkilencben (novella)

Csakhogy az öreg katona jártas a „közelharcban”. Megragadtam a csuklóját, ős hátracsavartam a karját.

Ravaszul felkiáltott:

— Jön a vonat!

A csel nem sikerült. Vakvágányon álltunk. Hiába dobálta magát, végül abbahagyta, fogadkozott:

— Engedjen el, nem futok el...

Elengedtem a kezét. Méltóságteljesen kiegyenesedett, lesimította a haját, megigazította a blúzát és kurtán annyit mondo> :

— De most már igazán hagyjon békén.

— Békén hagyom, Ilonka, de csak akkor, ha válaszol egy kérdésemre. De nyíltan és őszintén. Rendben?

— Rendben.

— Akkor... ott a hűtőházban mért nem tett az én tejembe is higanyt? A többieknek miért igen, s nekem miért nem?

Tekintetével kutatott a vöröses, fűvel benőtt kavics között.

— Tudom is én ... talán elfeledkeztem magáról vagy megtévedtem.

— Éppen nálam?

— Éppen magánál... Na és?

— Meglehet... csakhogy én ezt nem hiszem.

Hátat fordított, arrafelé nézett, ahol a sínek eltűntek, aztán megfordult, lehajolt a talpfához, letépett egy csenevész pipacsot, forgatta az ujjai között, belefújt, mint a tűzbe.

— Tudja, magának nem tudtam... nem volt hozzá szívem. Olyannak láttam, aki semmitől és senkitől nem fél, akinek az égvilágon semmi baja nem történik, aki minden nehézséggel megbirkózik.

Néztem a lányt, hogyan változik a szeme — mint a kút, amikor a nap a felhők mögé bújik. Hozzám hajolt, s a pipacs vékony szárát nevetve beletűzte a kiszakadt ingembe.

— Nincs, aki megvarrja?

— Nincs ... Ha, csak te nem.

Átöleltem a derekát és szájon csókoltam. Egyszer, kétszer, háromszor, aztán ő is visszacsókolt, s amint ott hajlongtunk meg ölelkeztünk, a kavics megszaladt a lábunk alatt, legurultunk a töltés alá a sűrű bozótba, és ott kacagtunk és beszélgettünk, talán estig.

Ősz elején esküdtünk.

Kopasz Csilla fordítása