Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák

mekkorában az Ördögszurdoktól, merthogy a vízmosásban lábát töri és lesántul, azzal ijesztették, hogy fűrészjogú lidércek tanyáznak a mélyárok jenekén. Kamaszkorában már bemerészkedett a szurdokba, de semmit nem talált a mélyén, csak rettenetesen összecsípte a csalán. A hosszú puskáját vitte magával, a dumdumgolyő- sat, lidércre biztosan elég! Aztán, hogy nem volt lidérc, lyukat lőtt a levegőbe és hazament. Azóta nem idegenkedett az Ördögszurdoktól. Később jélfüllel hallott valamit rebesgetni, hogy az Ördögszurdokkal titokzatos dolgok történnek, sötét éjszakákon mindenféle idegen járművek érkeznek a partjára és ismeretlen eredetű rakományokat ürítenek bele. Majd az is a tudomására jutott, hogy a faluban azt suttogják: az Ördögszurdok félelmetesen változik és egyre alakul, nem is annyira völgyszoros már, sem rettenetesen komor hasadék o szenvedő földek testén, hanem inkább hegyféle halom — rakás, mondták egyesek —, mely határozottan nem homorú, hanem egyre kijjebb dudorodik, szemlátomást nő és a vidék fölé magasodik. Nem lehet, mondta ő akkor, és meg is irta az otthoniaknak, az Ördögszurdok minfiig árok volt, mely a mező testébe mélyed és nem hegyféle kinövés.

Levelére nem érkezett válasz, s ez nyugtalansággal töltötte el.

A pattogatott kukorica csak ürügy volt, valójában az Ördögszurdok érthetetlen változása izgatta. Ezért indult reggel a határba, egyenesen északkelet felé, hogy a múltjával találkozzon. Sietett, a korhadó söröshordó és a béna mákőrlő is csak rövid időre tudta megállítani.

Lélekszakadva ért fel az utolsó dombhátra. Erősen lihegett. Egy rémült nyúl füleit lengetve menekült előle. Észre sem vette, hogy az utolsó lépéseket futva teszi meg. Körötte a dombokon sötét erdők ültek, a fák fenyegetően bólogattak és zúgtak. A csúcsról lenézett a völgybe, az Ördögszurdokot kereste. Nem találta. Belé- hasított a fájdalmas félelem, de lehet, hogy félelmes fájdalom volt. A rettenetes hírű szakadék helyén hosszú, zilált hegyhát meredt elő a mezőből, mint egy durva, kicsorbult késpenge, rendetlen taréja a dombhátak szintjével vetekedett.

— Hatalmas és titokzatos elemi erő kifordította az Ördögszurdokot — mondta magának tétován a férfi —, az aljából csúcsot teremtett. Kifordította, mint egy öreg báránybőrkesztyűt . . .!

Félelmes szorongása helyébe egyszerre

emésztő kíváncsiság lépett, jobban szemügyre vette a vidék legfiatalabb lánchegységét, s látta, hogy a roppant méretű zömök test szokatlanul egyenetlen felületű, és nagyon vegyes összetételű. Felmérhetetlen mennyiségű hulladékból, korhadó fadarabok, öreg, meszes féltéglák, esetlenül és barnán rozsdásodó pléhek és vasalkatrészek, lyukas papírdobozok, fülledten bűzlő, avítt rongyok, ázott liba és ka- csatoll, hamurakások és kátrányos vászondarabok, sápadt homok- és vöröslő salakhalmok őrjítő és roppant tömegéből tevődött össze. A gigantikus, renyhe ősállatra hasonlító hegyoldalból mindenféle vastag drótok és rúgóspirálok lógtak ki, ágak, lécek és gerendák meredtek elő, vihartördelte csupasz gallyak és rothadó falevelek borították durván barázdált testét. A valamikori romantikus Ördögszurdok helyét a világ legnagyobb és legkiábrándít óbb szemétrakása foglalta el, amíg a férfi évek hosszú során messze járt.

— Az egész Garam mente ide hordja a szemetet — gondolta csüggedten —, de talán még Gömörből is jönnek szekerek... Ráfolyt a civilizáció a gyerekkoromra és fojtogatja az emlékeket...

Lába egyszerre elgyengült, le kellett ülnie. Csak most érzékelte, hogy a szövetkezet lucernásának a szélén áll, száraz sarjúrendek futottak el tőle napnyugat felé. Összecsukló lábbal lerogyott egy kövér rendre és elterült rajta, szaggatottan lélegzett, szemét könny futotta el. S mintha láthatatlan, de parancsoló erők kerítenék hatalmába, távoli emlékek ébredtek benne és eluralkodtak testén, izmain és idegein. Mintha csak álomban cselekedne, feltérdelt, fejét alázatosan a sarjúrendre hajtotta, nyakát behúzta és bukfencet vetett, átfordult a hátára, mint gyerekkorában, játék közben, libákat őrizve a mezőn. Amikor utólag elemezte tettét, hogy indítékait keresse, rádöbbent, hogy egyáltalán nem tudatosan, hanem teljesen ösztönösen cselekedett, mintha a hajdani életöröm támadt volna jel a lelkében és izmait tettre ösztönözte. Aztán arra összpontosította figyelmét, hogy mi is történt vele valójában és megállapította, hogy először a nyakcsigolyája roppant egy hatalmasat, majd a hátára zuhanva érezte, hogy hasító fájdalom nyilall a gerincébe. Fekve maradt, nem bírt mozdulni. Csak gondolkodni tudott. Meg érezni.

— Legalább két csigolyám ugrott ki a helyéről — nézte elmélázva a végtelen magasságban mosolygó kék eget —, leg-