Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - Egri Viktor: A hallgatás évei (regényrészlet)

a Führer engedélyét, hogy a délutánra összehívott szlovák parlament előtt kihirdethesse az önálló szlovák állam megalakulását.

Az előjátékot tragikus felvonás követte. Ezúttal Hácha elnök repült Berlinbe külügyminiszterével, a történelem színpadáról oly dicstelenül letűnt Chvalkovskýval. A rádió, majd a lapok is nyomban közölték, hogy a Führer kegyesen fogadta a cseh nép nevében könyörgőket, és biztosította őket, hogy a cseh nép a Birodalom védnöksége alatt megőrizheti nemzeti élete függetlenségét. Nem volt titok, hogy a Führer alig engedte szóhoz jutni cseh vendégeit. Az íróasztalon ott feküdt az előkészített okirat, csak arra várt, hogy a cseh köztársaság elnöke és külügyminisztere aláírja. Egy szemtanú későbbi vallomása szerint Hácha elájult, de amint eszméletre térítették, megtört minden ellenálló ereje és reszkető kézzel odakanyarította nevét a végzetes okmányra.

Még nem volt tudomásunk a fordulatról, az okmány aláírásáról, amely hat esztendőre megpecsételte a cseh nép sorsát — és a mi sorsunkat is —, amikor hajnalban erős dörrenésre ébredtünk.

Magamra kaptam ruhámat és amikor indulni akartam, apósom már hozta a hírt: Minkus úr, a német pártelnök ellen merényletet követtek el.

Kint az utcán összefutottam Schimko mesterrel.

— Hová siet? — állított meg.

Minkus úr a várfalon és a Trnavka patakon túli új városnegyedben lakott egy villaszerű lakályos házban. Ki lehetett a merénylő, aki olyan ostobán megtámadta?

— Felesleges, hogy megnézze azt a cirkuszt. Minkus úr házának előkertjébe ismeretlen tettesek kézigránátot hajítottak. A kerítés egy része megsérült és betört néhány ablak — ez minden.

Schimkónak a közeli szomszédságunkban, az utca túlsó oldalán volt egy kis gépjavító műhelye és barkácsolása mellett hivatalos engedéllyel autóvezetői vizsgára készítette elő a város új és leendő gépkocsitulajdonosait, jóindulatú, ártatlan lélek volt, angol pipájával -a szájában afféle gyermeki kedélyű óriás, örökké mosolygó ábrázatáróí lerítt, hogy békés a természete, de azért nem jó kukoricázni vele, ha lapátkezével csépelni kezd vagy szétüt az öklével, ott csontok ropognak és mentők kellenek.

Kedveltem ezt a pipás, kedélyes melákot, aki szlávosan csengő neve ellenére ger- mános, siegfriedi szőkeségével minden fajelméletet megcáfolt. Nemrég feleségül vette árja szeretőjét, akivel évek óta együtt élt.

— Biztosítást kötöttem — jelentette ki, amikor az évekkel elkésett lagzi után először találkoztunk. Nagy bánatára a házassága gyermektelen maradt. Később, az üldöztetés legveszedelmesebb évében, 1944 őszén, amikor a nácik grasszálni kezdtek a városban és megszűnt minden „kivételezés”, az asszony elbújtatta és megmentette az elhurcolástól.

Az ilyen melákok rendszerint nincsenek különösebb észbeli tehetséggel megáldva, de a kissé mulyának látszó szomszédunk ebben kivételnek bizonyult: az élet csavaros dolgaiban kitűnő szimattal és emberismerettel igazodott el.

— Holtbiztos, hogy maguk a nácik tették — jelentette ki. — Mire én odajöttem, már egy sereg gárdista és barnainges lábatlankodott a villa körül. Honnan a fenéből kerültek elő ilyen hamar? Teljes parádéban, fegyveresen? Oda lettek rendelve, uram.

Schimko átlátott a szitán: túlságosan jól rendezték meg a merényletet, színpadi pontossággal. Minkus úr nem rohant ki papucsban, hálóingben a lakásból — náci egyenruhában, parádésan rendelkezett.

Siettem megnyugtatni Máriát.

A pártelnök nem éppen germánosan hangzó neve nem hagyott nyugodni. Lunden- burgból, a mai Breclavából telepedett le itt, mint a Coburg művek egyik üzemének vezetője. Anyám lundenburgi, ő talán felvilágosítást adhat, bár közel hatvan éve, hogy elkerült szülővárosából.

— Nem emlékszel valami Minkus nevű családra? — kezdtem faggatni.

— Emlékszem, fiam. Miért érdekel?

Nem beszéltem a „merényletről”, nem akartam anyámat megrémíteni.

— Azért kérdem, mert olyan furcsa lengyel-zsidós a neve. Ö itt a nácik legfőbb embere.