Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - FIGYELŐ - (kulcsár, lunczer, tóth l., mészáros l., szigeti): Tollhegyen

kérdőjelezem meg. Dráfi jó színész. Jó- néhány nagy és sokáig nem felejthető színházi élménnyel lettünk már gazdagabbak általa. S most, a Gőzfürdőben is voltak pillanatai-percei, amikor legjobb erényei csillantak meg. Azt azonban mégsem tartom szerencsésnek, hogy neki jutott Diadalov figurája. A mindenkori bürokratáról rajzolt karikatúrája, mondom, helyenként hiteles, sőt, kegyetlenül pontos volt, egészében véve mégis nehézkes, lassú, s a szereppel görcsösen küzdödő. Dráfi, úgy vélem, tragikus színészalkat, a dráma s a tragédia az ő igazi műfajai; más esetekben alábbhagy biztonsága, s — amint ez a lendületes előadás is igazolja — a fizikai erőnlétével is bajok vannak. Holott a színész kondíciója ugyanolyan fontos eleme lehet egy-egy előadásnak, alakításnak, mint bármi más. Az olyan kitűnő partnerek mellett pedig, amilyenekre Dráfi ezúttal Nagy Sándor Tamásban, Úri Istvánban és Mester Jánosban talált, még a legapróbb elbizonytalanodás is különösen föltűnő lehet. Ezért a legnagyobb részben az imént megnevezett színészeké az érdem, hogy a Kisfaludy Színházban élvezetes, egyaránt mulattató és elgondolkodtató, a társadalom fonákságait kikacagó és a nézőt jobbításra ösztökélő előadást láttunk.

Ez pedig természetesen, s talán legelsősorban, a vendégrendező, Paál István érdeme is. (S hadd szorítsam ide, zárójelek közé, Najmányi László és Csonka István nevét, az előbbiét ötletes díszleteiért, az utóbbiét jelmezeiért. J Paál eddigi legjobb munkáira emlékeztető céltudatossággal és leleményességgel, progresszív szellemben és modern eszközökkel vitte színre a dramaturgiailag egyáltalán nem megróhatatlan, mégis méltatlanul keveset játszott Gőzfürdőt. Majakovszkij mindenekelőtt költő volt, s költő maradt a színpadon, saját agitációs színházában is. Színműként ugyan nem alkotott tökéleteset, de mindenképp költői izzásút, újra- és továbbgondolásra érdemeset. Paál István rendezésének fő érdeme pedig éppen ez: a Gőzfürdő újra- és továbbgondolásra, napjaink szocialista társadalmának problémáira való hangolása.

(tóth 1.)

Gian-Maria Bruno

Giuliano Montaldo olasz rendező 1973-ban készült történelmi filmje a nagy reneszánsz kori filozófusnak, tudósnak és költőnek, Giordano Brúnónak állít emléket. Bruno szerepét a több sikeres filmből (Nápoly négy napja, Banditák Milánóban, Antonio Cramsci, Sacco és Vanzetti, A munkásosztály az égbe megy stb.) ismert kiváló színész, Gian-Maria Volonté alakítja.

Montaldo filmje nem színes életrajzi film, nem tarka középkori életkép, s nem is kosztümös pszeudotörténelmi játék. Bruno életének utolsó nyolc esztendejére összpontosít és tuljdonképpen egy emberi magatartás természetrajzaként fogható fel. Több éves európai bolyongás után Bruno azzal a reménnyel érkezik Velencébe, hogy az új pápa trónra lépése szabadabb légkört engedélyez majd eszméi számára. Vendéglátója, a gazdag Moceniga azonban nem a filozófus gondolataira kiváncsi, hanem a fekete mágiát, a gondolatolvasást, a gondolatbefolyásolást, a jó emlékezet művészetét szeretné tőle megtanulni. Bruno kineveti a korlátolt nemest, aki feljelentéssel válaszol. Róma az eretnek kiadását szorgalmazza, és hiába már a tanok formális visszavonása, a velencei szenátus helyt ad Róma kérésének. Rómában Bruno eleinte hevesen tiltakozik nézetei kiforgatása, elferdítése ellen. Erkölcsi ereje, érvelése, nonkonformizmusa megingatják a pápai kollégiumot. Hét évig húzódik a per. Végül ismét felajánlják Brúnónak tanai visszavonásának a lehetőségét, de a megkínzott, legyöngült filozófus most már nem adja fel erkölcsi fölényét. Vállalja a máglyát, hogy mások is hűek maradhassanak tanaihoz. Tudja, másokért hal meg. Mint ahogyan Fučík is tudta.

A film egyszerű meséjét Montaldo adekvát eszközökkel elevenítette meg. A középkori világ külső díszeiből csupán néhány utcarészletet, egy hajót, épületeket láthatunk. Ugyanakkor a belső felvételek tere a szűk börtöncellától a paloták és székesegyházak hatalmas, már-már dermesztő termeiig ível. Az egyszerűség és mértéktartás a kosztümökre és a színészek játékára is jellemző. így aktualizálja Montaldo a Bruno-helyzetet, Volonté játéka pedig a konfliktus mivoltának belső,