Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - FIGYELŐ - (kulcsár, lunczer, tóth l., mészáros l., szigeti): Tollhegyen
TOLLHEGYEN Művészetkritikánkról Nincs művészetkritikánk. Egy ige és egy állítmány elegendő régi és mai veszteségeink fájó valóságának megállapítására. Van képzőművészetünk és nincs művészetkritikánk. Vannak képzőművészeink és nincsenek művészeti íróink. Ha utolsó harminc évünk megmérésére antológiát kellene összeállítanunk művészeti írásainkból — sem isten, sem ember előtt nem tudnánk színt vallani képzőművészetünk útjairól, eredményeiről, helyzetéről. Igaz, nincs képzőművészeti lapunk sem, még egy icuri-picuri képzőművészeti lapocskánk sincs, mert állítólag a művészetnek nincsen anyanyelve. De nincsen-e? Nincs-e népi, nemzeti vonása is, egyedi, sajátos kultúrát hordozó, visszatükröző szerepe és küldetése, nincs-e közösséget kifejező lel- külete, probléma-kereső és -oldó vonása, nincs-e anyanyelve? Kozmopolita lenne a képzőművészet? Na nem! Hiszen ha az lenne, akkor nem tudnánk különbséget tenni egy kubai, egy francia, egy grúz, egy szlovák vagy egy magyar művész munkája között. És elegendő lenne a világnak egyetlen képzőművészeti lap, egy világnagy folyóirat, melyben eszperantó nyelven méltatnánk, kritizálnánk, elemeznénk a se-jellegű műveket. De tudjuk, hogy mindez egészen másként van. Igaz, azt is tudjuk, hogy egyelőre hiába lenne képzőművészeti folyóiratunk, mert nem találtatnának emberek, akik méltón beírhatnák i lapjait. Mert fölmutatott címerünk másik oldala sem kevésbé sebhelyes. Mert valóban: a minimálisnál is minimálisabb képzett (művészettörténetet végzett) szépművészeti íróink száma, s akik ha vannak is, mindeddig ők sem érdemelték ki a glóriát. Mondjuk, állítjuk tehát: nincs művészetkritikánk. Teljességgel így igaz? Hiszen lapjaink rendre számolnak be kiállításokról, bemutatnak képzőművészeket, életművet is értékelnek olykor.. Mi hát a baj? Mi a nyugtalanító ebben az örvendetesnek-kelle- ne-lenni jelenségben? Jelesen az, hogy olvastukon — tisztelet a hálistennek-van-ki- vételnek —, olvastukon, elnézést a profán minősítésért, égnek áll az ember haja, még profánabbul: kinyílik a bicska a zsebben. Mert ezekből az írásokból hiányzik a legdöntőbb: az állásfoglalás, a magatartás. Hiányzik belőlük a művek ér- tése-átélése, s még a megértésre való törekvés is. És: hiányzik az írásokból az értelem és a vér szelleme — többnyire csak lélektelenül eldarált szövegek. Azonkívül: nem helyezik el a műveket semmilyen értékrendszerbe, nem keresik, mi határoz meg egy művészt és mit határoz meg egy-egy művész, milyen hagyományokra épít, ha épít, milyen az irányválasztása, tartása egy-egy művésznek, van-e törés, stílusváltás munkásságukban, problematikus-e, s ha igen, miben, hogyan művészetük, és így tovább, és így tovább. Szomorú, de úgy tűnik, hogy némelyeknek elegendő, ha egy festmény szép színes, s legjobb esetben még elmondják, mit ábrázolnak a művek; általánosságokat beszélnek, s a végén odaragasztják minden elemzés, okolás nélkül, hogy az illető művész milyen nagyszerű, gazdag, színes, lenyűgöző, pompás, vonzó, tehát (!?) haladó, humanista, és a csattanó: elkötelezett. Olykor már csak az áhítatos Amen-t várjuk a legvégére, hogy aztán mély, vallásos és humánus álomba merüljünk. [kulcsár I A zenei gondolkodásról Rendkívül érdekes publikáció látott napvilágot a közelmúltban. Jozef Kresánek könyve, a Základy hudobného myslenia (A zenei gondolkodás alapjai) Opus Bratislava 1977. A szerző a csehszlovákiai zenetudomány jelentős egyénisége, s nevéhez már jónéhány különféle kiadvány fűződik (népzenskutatás, zeneszociológia, zenetörténelmi monográfia stb.). Most megjelent könyve után azonban eddigi munkáit előkészületeknek látjuk átfogóbb, általánosabb következtetések levonásához. Jóllehet a zenei gondolkodás alapjai csupán első része a tervezett hármas publikációnak (II. — Tonalitás, III. — Tektonika), s a
