Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Cselényi Lászlóval)

Tehát a kísérletező, az avantgarde Irodalom. Az is tény továbbá, hogy korunk legfontosabb kérdéseit nem a líra fogalmazza meg. A Száz év magányt, ugye, nem versben írták. Az egydimenziós embert sem. A tulajdonságok nélküli embert sem, a Lét és Időt sem, A primitív gondolkodást sem, az Ulyssest és a Praet sem. S ugyanakkor: dráma és epika, memoár és filozófia szinte átitatódik a lírával. Az Ulysses ugyanolyan tömény líra, mint a Puszta ország, ha nem töményebb, a Száz év magány versnek is nagyobb, mint az Üvöltés, s hogy szűkebb körünkről szóljak: Kovács Magda „elbeszélései” vajon nem megdöbbentőbbek-e lírának, mint a csehszlovákiai magyar költészet sokévi átlaga? Vagyis: egyrészt a líra elsekélyesedése a költészetben, másrészt egyre jelentősebb térhódítása más műfajokban. íme, megint egy antinómia, amellyel a ma lírikusának szembe kell néznie. S szembe kell néznie más tényekkel is. Nem szeretnék a líra haláláról szóló, közismert és olcsó jóslások ismételgetésének a bűnébe esni. Gondold el, hogy amikor a legtöbbet beszéltek a líra haláláról, akkor születtek többek között a Ka- ligrammák, az Anabázis, a Duinói elégiák, a Négy kvartett, a Cantók, a Mahrur ve- szése s A lő meghal, a madarak kirepülnek. Az is tény viszont, hogy az ötvenes évek második felének nagy rajzása, tehát Ginsberg, Popa, Rózewicz, Holan, Sanguinetti, Heisenbüttel, Roche, Roubaud, Voznyeszenszkij költészete után, mintha megint légüres térbe került volna a költészet. Különösképpen áll ez a magyar lírára, hiszen itt az elmúlt két évtized tetőzése (Weöres, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Juhász Ferenc, Nagy László) hasonló helyzetet teremtett az őket követő nemzedékek számára, mint a múlt században a Petőfi-Arany szintézis a századvég elátkozottjai (Reviczky, Komjáthy, Czóbel Minka) számára. Weöresék, Juhászék nemzedékével valami végleg lezárult a magyar költészetben, őket folytatni nem lehet, csakis az új lehetőségek kutatása vezethet eredményre. Ezért érdekel engem Jobban a kísérletező költészet, mind azoic a költők, akik ezrével írják együgyű, konvencionális rigmusaikat, s gyártják mázsaszám versesköteteiket. Engem mindez nem érdekel, sem a magam, sem a mások esetében. Bevallom neked, egyre kevesebb verset olvasok. S hogy Jelenthet-e kiutat az avantgarde? Őszintén szólva, engem végeredményben nem érdekel, hogy egy írás avantgarde vagy nem avantgarde szellemben fogant-e. A fontos az, hogy lehetőleg más legyen, mint a többi tízezer. Felőlem akár vessen bukfencet a költő, álljon a feje tetejére, írja fordítva a szavakat, tegyen bármit, csak próbáljon meg valami újat csinálni, mert így legalább eshetősége van arra, hogy rábukkan valamire, ami még nem volt.

— Persze, a kísérletező költészet is vezethet zsákutcába.

— Mi az, hogy vezethet! Semmivel úgy szélhámoskodni nem lehet, mint a modern művészetekkel. Gondolj csak az ál-Picassók ezreire! De én az eredményekről beszélek. S ezek a fontosak. Domonkos István antieposza például, a Kormányeltörésben. Tandori Dezső második kötete, az Egy talált tárgy megtisztítása. Szilágyi Domonkos hat verse, a Búcsú a trópusoktól. Erdély Miklós és Nagy Pál szövegei, Bakucz József, Papp Tibor, Oravecz Imre, Tolnai Ottó, Marsall László és Kiss Anna kötetei. Nálunk a Crusoe- szaltók. Az elődökről nem is beszélve. Mounier az egzisztencializmust egy fához hasonlította, amelynek gyökerei Pascalon keresztül Ágostonig, Szókratészig visszanyúlnak, a törzse Kierkegaard, s belőle ágazik-lombosodik aztán századunk egzisztencializmusának a koronája. Megmaradva az analógiánál, a magyar avantgarde irodalom fájának gyökereit én Kassákban és Füst Milánban, törzsét Szentkuthyban és Weöresben látom. A többiek, akikről sző volt, ennek a fának az ágai-lombjai-koronája. Talán fölösleges hangsúlyozni, hogy én is ebben a társaságban érezném magamat a legjobban.

— Görömbei András, aki egy helyen találóan az Ulysses lírai rokonának nevezi az Összefüggéseket, arra figyelmeztet, hogy akárcsak Leopold Bloom története, ez is inkább „művészeket fog ösztönözni, mint olvasókat gyönyörködtetni”. Mit gondolsz, milyen fogadtatásra talál majd a köteted idehaza, s egyáltalán mi a vélemények az olvasókról és a kritikáról?

— Kezdjük azzal, egyáltalán nem biztos, hogy Leopold Bloom kalandjai nem gyönyörködtetik az olvasókat. Engem például gyönyörködtetnek. Lehet, hogy a Dunatájori még nem Jött el az Ulysses kora, de Párizsban már rég bevonult a klasszikus könyvek közé (Jómagam Joyce-ot nyugodtan oda merném tenni a közhely-négyes Homérosz- Dante-Shakespeare-Goethe mellé ötödiknek, századunk képviseletében), s a Görömbei Bandi megjegyzése legfeljebb a Finnegan’s Wake-re vonatkozik. De ez most mellékes,