Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Cselényi Lászlóval)

— Igen, ma már én is így látom. A címe: Krétakor avagy Lehetőségek egy elképzelt szöveghez. Válogatott és új versek (1956—1976). Azaz, húsz esztendő lírai termésének, eredményeinek és kísérleteinek összefoglalása ez a gyűjtemény. Az első rész (Erők avagy Legenda iaz ifjúság vizéről) lényegében az első két kötet anyagát tartalmazza, az Összefüggések diktálta struktúra szerint. Számomra, s a kötetszerkesztő Zalabai Zsiga számára is, egyaránt meglepő volt a felismerés: mennyire magukban hordozzák a későbbi struktúrákat már ezek a korai versek is és milyen jól elrendezhetők e struktúrák szerint. Vagyis: a későbbi rendszer már a kezdet kezdetétől ösztönösen ott munkált e szövegekben, csak én nem tudtam még fölismerni a helyzetet, s a kor divatja szerint hagyományos formákba erőszakoltam az egyébként egyáltalán nem verseknek induló szövegeket. így a ciklus középpontjába az első két könyv tetőzeteként törvényszerűen a Nap-ének került, s a Keselylábú csikókorom anyaga az egyik, az Erők pedig a másik lejtőjét képezi ennek a hegyrendszernek.

A Krétakor második részét a sokszor emlegetett Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén elnevezésű ciklus alkotja, s az 1964—65-től 1974-ig írt szövegeket tartalmazza, nagyrészt a párizsi anyagot. Emellett viszont hetventől-hetvenegytől (tehát hazatérésem után) egy új ciklus körvonalai is kezdenek kirajzolódni. Ez alkotná az elképzelt struktúrán belül a Krétakor harmadik részét. Ezeket a szövegeket, lévén csak félig készek, eredetileg nem szándékoztam besorolni a mostani gyűjteménybe, csupán a kiadó és a lektorok javaslatára döntöttem úgy, hogy fölveszek néhányat belőlük, jelezvén lírai kutatásaim jelenlegi s jövőbeni irányát. Ennek egyébként Kiegészítések avagy A történelem kerekeiben a (provizórikus] címe.

— Arról már beszéltünk, hogy az 1965—66-os párizsi tartózkodásod elsősorban a szigorú tanulás időszakának tekinthető s a komolyabb munkához, konkrétabb eredményekhez csak a hatvannyolcas-hetvenes párizsi éveid alatt jutottál el. Mit jelentett számodra ez az újabb két párizsi esztendő?

— 1966-ban úgy jöttem haza, hogy mindennek csak a legelején vagyok, s folytatni kell, minél előbb, ahogy a lehetőségek megengedik. A francia nyelvtanulást és a modern poétikát egyaránt. Erre hatvannyolc őszén került sor, amikor újra kijutottam Ady Bakonyába. A közben eltelt két esztendő számomra lényegében az emésztés, a kint szerzett élményeim és tapasztalataim földolgozásának időszaka volt. Hozzájárult ehhez az itthoni légkör, s a saját helyzetem is. Párizs után már képtelen voltam folytatni az újságíróskodást, így otthagytam az Üj Ifjúságot, s több hónapi hányódás után végül az akkor alakulgató Madách Kiadó elődjénél, a Tatran Magyar Üzeménél kötöttem ki, propagandistaként. Ez olyan szempontból volt jó, hogy egyrészt továbbra is annyit utazhattam, amennyit csak akartam (csudálatosán szeretek csavarogni, nemcsak külföldön, idehaza is, szinte létszükségletem, hogy permanensen érezzem az ország, vagy legalábbis a mi déli tájaink lüktetését), viszont nem kényszerültem rá a riportírásra, amit nagyon megúntam már újságíró koromban. Ma is felbecsülhetetlen- nek tartom viszont az anyaggyűjtés szempontjából öt-hat esztendős riporterkedésem időszakát. (Ma is ebből élek.) De legfőbb ideje volt abbahagyni, még mielőtt elvesznék az újságírás és a szüntelen közéleti csatározások hínárjában. (Éppen most olvastam valahol, hogy az újságírást, íróembernek, tudni kell mikor abbahagyni.) Párizsban ugyanis arra jöttem rá, többek között, hogy az alkotó számára mégiscsak a legfontosabb az önnön belső világa, a lélek mélye, csak ennek tanulmányozásával léphet tovább. Jó ösztönzést adott ehhez a behatóbban akkoriban megismert modern, a mi tájainkon még alig-alig ismert irodalom. Mindenekelőtt Beckett. Elolvastam-megnéztem minden dolgát, s az ő végsőkig lemeztelenített, irracionalizált világa (főleg a Comment c’ est?) jelentősen befolyásolta további fejlődésemet, a nyelv felbontására, a hagyományos értékek átértékelésére, irracionalizálására irányuló lépéseimet. Azt is mondhatnám, hogy Beckett (legalábbis a közép-európai poétika szerint) zsákutcába torkolló kísérletei segítettek engem kijutni a saját zsákutcámból.

— Kicsit visszakanyarodva, vegyük csak most újból szemügyre az Összefüggéseket. Hogyan fogamzott meg, hogyan alakult ki s hogyan nyerte el végső formáját ez a felénk szokatlan kompozíció?

— Amint tudod, világéletemben az egységes, totális világlátás, az összefüggő, nagy kompozíciók, hosszúversek mániákusa voltam. Ezt bizonyítja már az említett első