Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Cselényi Lászlóval)
Tóth László VITA ÉS VALLOMÁS Beszélgetés Cselényi Lászlóval „...költőt köszönthetünk a javából!” Egy húszéves fiatal ember versei késztették Fábry Zoltánt ezekre a szavakra. És ugyanez a fiatalember, két verseskönyv gyors megírása után, huszonhárom-huszonnégy évesen — mások általában ennyi idős korukra jutnak túl (ha túljutnak!] az első ösztönös irodalmi próbálkozásokon — már el is hallgat, nem közöl több verset. Derékba tört volna a pályája (hisz annyi példa akad ilyesmire a mi irodalmunkban!], kiégett volna? Vagy csupán zsákutcába jutott? Válságba? Az „esz- mélkedő hallgatás” időszaka köszöntött be életében? Milyen új s megrázó élményekkel és felismerésekkel gazdagodott azokban a kritikus esztendőkben, amelyek birtokában nem folytathatta tovább a megkezdett úton? És folytatja-e még, tud-e egyáltalán valami újat s mást kezdeni? Indulását, ifjúságát, ahogy ő mondja: keselylábú csikókorát mindenféle legendák, igaz s valótlan történetek híre lengi körül. Mendemondák, szóbeszédek. Arról, hogy ilyen meg olyan. Hogy ezt csinált meg azt csinált. Hogy ezzel veszett össze meg azzal. S e legendák és híresztelések csak nem akartak elapadni. Később azt hallhattuk róla, hogy elment Párizsba. Aztán meg azt, hogy visszajött. Aztán azt, hogy micsoda szentségtörő, extrém, ultramodern, se füle, se farka meg mit tudom én, milyen dolgokat művel — versben. Hogy: megette a fene! Hogy: bezzeg, mi rég megmondtuk! Aztán azt, hogy megint elment Párizsba. Aztán, hogy — amikor a legkevesebben vártái: volna — megint visszajött. Aztán a régi szövegek szentségtörésről, szélsőségekről, ultramodernkedésről. Aztán megnősült. Aztán: no, majd az asszony... És így tovább. De nem folytatom. Mert minek is folytassam? A legendák és szóbeszédek nem fontosak. Sosem voltak azok. A lényeg: szavakon túli. Cselényi Lászlóról beszélek. Furcsa, szokatlan pálya az övé a csehszlovákiai magyar irodalomban. Persze, példa is. A költői önmegvalósításért, egy autentikus költői világ és adekvát kifejező eszközeinek megteremtéséért folytatott keserves küzdelem példája. Költői és emberi tartásának szélsőségeiben, túlzásaiban is a szüntelen pokolraszállásá. Más kérdés, hogy jó példája-e, avagy rossz? Mindenesetre az tény, hogy nevének említése nélkül nem lehet érdemleges dolgokat elmondani a harmadvirágzás csehszlovákiai magyar költészetéről. Akkor sem lehetett, amikor több mint egy évtizedig nem publikált. Ma pedig, amióta néhány éve újra- kezdte, s ismerjük már új szövegeit is, különösen nem lehet. A költő leszámolt ifjúkora illúzióival, romantikájával, mítoszaival. Megfosztotta közben a hozzá kapcsolódó illúzióktól s demitizálta — persze hogy nem elsőként! — a költészetet is. Igaz, teremtett az elveszett illúziók s elvetett mítoszok helyébe új illúziókat s új mítoszokat is bőven. Na de ez már természetes velejárója a dolgoknak. Ügy látszik, illúziók és mítoszok nélkül nem tudunk igazán élni. Mindenesetre, azoK a tartományok, amelyeket Cselényi meghódított nekünk, a harmadvirágzás lírájában mindaddig terra incognitá-nak számítottak. Ebben a beszélgetésben talán a leggyakrabban elhangzó szavak a válság és a zsákutca. Nem véletlenül. Aki a teljesség igényével közelít a világhoz, s ezt a teljességet akarja birtokba venni és kifejezésre juttatni a versben is, annak adatott meg a legtöbb
