Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
Négyen, Franyónál, a felsőszomszédnál. A hegyilegény, az életművész, a firkász és én. Iszunk. Sokat. Vedelünk, mint kanalasgém a pocsolyavizet. Áfonyapálinkát, óbort, kocsisrumot, sört, szamócalikőrt és aludttejet. Ki mit. Az ital Franyóé, így oldja a magányát. Ha berúg, megvadul. Józanon mafla bárány. Már tudjuk: örökölte és így nevelték. — Igyál, magyar — mondja a hegyilegény. — Lány kéne — életeskedik az életművész. — Lesz — ígéri a firkász. — Szexinő. — Öklével megveri a falat. Hallgatózik, éber nyúl a barázdában. Bejön Lenka. Bemutatkozik: Lena. Mindenütt gömbölyű, vonzó. Vágyakat kelt. Begerjedünk. Franyó egy csupor bort nyújt felé. Megissza. Megrázkódik. Csillogni kezd a szeme, a füle kipirul. Ösztönei sugároznak. Csúnya, de vonzó. A firkász a combját bontogatja. Az életművész a derekát csavarja. A hegyilegény vadul néz. Neki semmi? Franyó káromkodik: disznók. Testileg közeledünk, lélekben egyesülünk. Közel a delirium. Filozófálunk, politizálunk, elméskedünk. Lena fél, de iszik, s már nem fél. Kinyílik, barna bőre süt. Sültkrumpli, égeti a kezet. — Kevés a nő — mondja a hegyilegény. Lena mosolyog. Bazsarózsa. Sótörővel megveri a padlót. Vár. — Mének... — mondja. A hegyilegény felesége lép be. Telt gömböc, rózsaszín bőrű. A firkász a fejére ülteti és forog vele, mint kerge dervis. Szilaj férfierő, igázó. Az asszony feje áttöri a mennyezetet és a felső lakásba ér. Marhaerős hím. Egy óra múlva ledobja a nőt s szilfaágakként körülhurkolja a karjával, fél óráig csókolja. Az asszony részben megfullad, bágyadt mária, részben elájul, lankadt nimfa, félig meztelen. A hegyilegény halottsápadt, de nem ordít. Nincs itt az ideje. Néz. Vasgyúró marcangolja asszonyát. Egyszerre csuromvíz vagyok. Hallom, hogy zúg délen a víz. Iszonyúan gördül előre. Morajlik. Az ár nyakamig ér ... Mindjárt összekapunk, marjuk egymást. Ilyenek vagyunk, jött-ment értelmiségiek. Kétéltűek. A házunk kietlen falu. Mohó ragadozók ólja. Az életművésszel autón megyünk egy lányért. Idegen lakásból hozzuk, táncosnő. Tied lesz, ha kibírod vele reggelig... Mara. Hajlékony fűzvessző, pattanásos kedveske. Gyerektáncot jár, hogy ráfigyeljünk. Örömét mondja mozdulataival. Mohó kezünknek kitér. Keblei lapuló kismadarak. — Ispiláng, ispiláng, ispilángi rózsa ... Hajladozik, repül, ferdén suhan, illatos tündér pitypangosrét felett. Már ülünk a földön, úgy iszunk. A szőnyeg puha, könnyű, a fejünk nehéz. A levegő sűrű. Mákonyos. Ragad. Tüskésfejil férj jön: — Pepo — mondja. Leül. Néz. Belo, a hegyilegény gondolatot mond: — Hívjuk fel az istennőt. Nem kell hívni, jön. Pepo, a férje után. Hálóingben. Meztéláb. Válla ragyogó fém. Öle illatos. Megvadít. Megrohanjuk. Morc férjét kiszorítjuk a konyhába. Villanyt oltunk. Lihegünk. Képzelődünk. A sötétben víziók szállnak. — Dása vagyok — mondja az istennő. — Tűzföld — suttogja Lena —, Patagónia ... fertőben tocsogunk. Az öles firkász Dását is meg akarja fojtani, de az előad: — Ötven százalék intellektus és ötven százalék primitív ösztön él bennetek. Tanult dúvadak. Felemás bikák. — S mái mosolyog. — Bájos tulkok ... — Igric — mondja nekem — mennybéli teremtőm. Simítsd meg a fülem! De én Marával táncolok. Izmos libapásztor. Szirén. Csurog rólunk a víz. Vízözön tör alá a testünkön, morajlik és pusztít szertelen. Vágyak omlanak romba, a diófákon vénemberek zokognak. Nem bírom, tántorgok, mint a böjti réce. Dása istennő leránt magához, megszerez. Már fekve iszunk. Én a fásládában fekszem az istennővel. — Dása — mondom neki —, Dása... minek, miért? Miért van itt az egész emberiség? — Ne szomorits... örömöt akarok, Bel- zebúb. Dorombolj, simogass! A szavak bőre egyre jegesebb. Lúdbőr- zik a lég. Fogy a levegő. — Egyedül vagyunk a tenger mélyén — súgja Dása —, igric, cselekedj! — Nem a tenger mélye... ez a Franyó lakása, három szoba, konyha, fürdőszoba, spajz ... — Komfortos eretnek — vont vállat —, ábrándos Buddha, gyermeteg szamárcsődör ... — Fenséges szavú és mértéktelen vágyú istennő. — A lélekvándorlásban legalább hiszel...? — Is ... is ... — válaszoltam. — Mond--' junk inkább éneket!
