Irodalmi Szemle, 1978
1978/3 - FIGYELŐ - (tóth l., gágyor, mészáros l., kulcsár f., szigeti, bodnár): Tollhegyen
vünkön őket, mert egy vagy gyakran egyszerre több idegen nyelven írödtak. Vajon kinek, kiknek? (kulcsár f.) Mintha levélben Az ősz folyamán öt tanácsot kérő levelet kaptam. Valamennyi írója gyakorló tanító, egy-egy gyermekszínjátszó csoport vezetője, akiket valószínűleg az amatőr művészeti mozgalomról eddig megjelent írásaim ösztönöztek jelentkezésre. Meglehet, nemcsak én, hanem az amatőr mozgalommal foglalkozó újságíró kollégáim közül többen is kaptak már hasonló tartalmú levelet. Szinte minden seregszemle után leírjuk, hogy jó volt, amit csináltak az egyes csoportok, nagyszerű az előadás, csak éppen a választott darabbal van baj. Mert elavult, nem a mai gyermekhez és gyermekről szól, művészi színvonala sem éri el a kellő szintet, megfogalmazása pongyola. Igen ám, csakhogy az Ilyen minősítés feltételezi, hogy a bíráló jobb darabokat is ismer. Ezért évadkezdés előtt, amikor 3 gyermekszínjátszó csoportok vezetői azon töprengenek, mit vigyenek színpadra, szinte természetes, hogy megíródik a tanácsot kérő levél. Jogosan. A gyermekszínjátszók darabválasztási lehetősége még a felnőtt csoportok lehetőségeit sem éri el. Csakhogy az újságíró sem ismer jobb darabokat, azt tudja csupán, hogy a bemutatottak gyengék. Mi hát a teendő? Soha annyi mese, gyermekvers nem íródott, mint századunkban; s ugyanez mondható el, ha csak a Magyarországon és a szlovák színpadokon bemutatott gyer- mekszíndarabokat is nézzük. De ezek általában nem jutnak el a könyvtárakba, az iskolákba, a pedagógus-rendezőkhöz. Vers vagy mese dramatizálására a tanítók zöme nem vállalkozik — az újságíró sem. A miinap a CSEMADOK KB dramaturgiai szakbizottságának vezetőjével beszélgettem erről a problémáról. Fölvetettem, mi lenne, ha a szakbizottság írókat, költőket kérne föl mesék, versek, verses összeállítások színpadra alkalmazására? Ha ez megoldhatatlan — szerintem jogilag s anyagilag megoldható lenne —, akkor legalább javasolhatná a Szlovák Irodalmi Ügynökségnek, hogy a cél érdekében mozgósítsa az alkotókat, s vegye föl a kapcsolatot a MATESZ dramaturgiai osztályával. Néhány éven belül talán sikerülne annyi megfelelő minőségű darabot kiadni, hogy a pedagógus-rendezők a keserű levélírás helyett a forgatókönyveket olvashatnák — örömükre. Addig mit tegyen az újságíró? Biztasson — hogy a pedagógus mégis vállalja a dra- matizálás nyűgeit —, s reménykedjen abban, hogy a jövőben egyre kevesebb tanácsot kérő, a meglévő helyzeten siránkozó levelet kap. Mert az ilyen levelek — bár megtisztelőek —, olyan hiányra mutatnak rá, amelyet egyedül úgy sem tud megoldani. Csak szólhat az ügyben — mintha levélben... (szigeti] Jó ebédhez szól a Kulturális körkép Vasárnap, 12 óra 20 perc. Kanalazom a levest, fenséges, mondom a feleségemnek, aki viszont kislányunknak mondja, hogy finom, meg kell enned, a husikát is, a ré- pucit is, ettől nőtt nagyra a nyuszika, bizony, aztán mindjárt kapsz aranyos krumplicskát, mindent meg kell papáim, a csillogó kampóikét is, bizony, láttad tegnap este a Róka Rudit, ő mindent megevett. Szóval etetünk, etetjük egymást. Szerencsére, remek szakácsnő a feleségem. Ami 12 óra 30 perckor következik, rádiónk Kulutrális körkép című műsorában — amely még félkörkép sem, kulturálisnak is csak azért kulturális, mert nem a berber majom etetéséről tájékoztatja az ebédelő csehszlovákiai magyar nemzetiséget —, az „ehetetlen”. Azért, mert túl édes: majd minden film, színházi bemutató vagy kiállítás — mikor miről beszél — pazar, pompás, ideális, kiváló, hasonlít- hatatlan, gyönyörű, nagyon érdekes, érdé-
