Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - Duba Gyula: Irodalmi paródiák
volt hozzá, nem tudta, hogy szereti-e vagy nem. Ingadozott. Gúnyolta, hogy még jobban megalázza, kínozta, hogy kielégíthesse a testében lakó fúriát. Fölényesen csillogtatta szellemességét. — Mit bámulsz, mint borjú az új kapura? — Sosem volt még a hátam közepén pattanás. Most van. Mérges, mint egy darázs. Gondolkozni sem tudok tőle. — Mikor tudtál? A kávéház közönsége is úgy zúgott körülöttük, mint egy mérges darázsraj. Rumot ittak tizenkettes sörrel. Fanyalogtak. Pokoli unalom. Mocsár. — Örülj neki — mondta később az asz- szony és nem tudta, igyon-e rumot vagy ne —, legalább van valamid, ami egészen a tiéd! Birtokoljátok egymást. — Mély gondolat — nézte pökhendin, de befelé szenvedve a férfi —, a Csorba tó mélyéről hoztad fel, ugye? Nem is tudtam, hogy könnyűbúvárként keresed a lelki gazdagságot. A zord hegyek fenséges nyugalommal hallgatták marakodásukat. — Micsoda rohadt alak vagy — súgta bájosan a nő, és mosolygott —-, de nem baj, megvagyok veled. Elveszítem a fejem a dühtől, ha rádnézek. Dög vagy, de utálatos. Gondolom, ki nem állhatlak ... — Talán meg is vesznél értem? — Még nem tudom — mélyen elgondolkozott, apró vágy villant a szemében —, majd megkérdezem ... — Siess vele, holnap már késő lehet. — Nem lesz késő, néhány napig még meglesz a pattanásod. Aztán majd elmúlik és végleg elromlik minden... már az sem lesz ... A hegyekben idegesen zúgtak a fenyvesek.- + A szobában így szólt az asszony: — Vesd le az ingedet és feküdj hasra a heverőn! — Eső után vaskalap — mondta a férfi —, de azért drága vagy. — Töprengve engedelmeskedett. Napbarnított, izmos háta közepén babszemnyi pattanás ült, mint egy színes légy, erősen piros, szép barnássárga folttal a közepén. Az asszony puha ujjaival forrón simogatta gyulladt környékét. — Jobban — vonaglott a férfi, mert feltört benne a vágy —, erősebben, már viszket, mint a frász, a fene egye meg! Az asszony körmei harsogva vésték a a barna bőrt és fehér arabeszkeket hagytak maguk után. Odakünn esett, bagoly huhogott, farkasok üvöltöttek a havas szírieken. — Nem szűnik — kínlódott a férfi —, egyre erősödik... — Férfiason sírt. — El fogsz hagyni. Nem élhetsz valakivel, akinek a vágytól veszettül viszket a háta közepe. — Nyavalyás — mondta az asszony kitérően —, holnapután ha megérik, majd kinyomom és elmúlik minden. Űjra a régi leszel. Vad, erős, nem viszketsz majd, vágyakozol ... Soha, gondolta a férfi, soha többé... a pattanás a telkemre folyt és kivirágzott, már örökké ott marad... De ezt nem mondta meg az asszonynak; lesz még rá idő, gondolta. — Holnap elmegyünk a csonttemetőbe... — Az asszony sem mondta meg a férfinek, milyen élvezet körömmel vésni a hátát. — Keresünk egy lóállkapcsot, nagy vésőfogakkal, azzal majd megvakarom a pattanásodat. — Elhagy — révedezett a férfi —, holnap meglép tőlem vagy agyoncsap a lóállkapoccsal . ..!- + Bakancsuk bőrtalpa alatt sírva csikorogtak a kövek. — Hegycsúcsok — szólt az asszony. — Patakok — válaszolt a férfi. — Zergék — folytatta lélektelenül. — Gyalogfenyők, kövek ... — Szellemes — mondta az asszony. — Az .. — helyeselt s a háta közepét figyelte. Pokolian únták egymást, de vágytak is, és várták, mi lesz. — Mást nem tudsz kinyögni...? — Sőt . .. ez is sok. — Nem szűnik, mi? Felelj! — Keresek egy mormotalyukat... — Minek mondjam neki, gondolta, hogy a telkemen a pattanás már olyan, mint egy kapitális úritök. — Bohó zenerajongó, mondd, mit gondolsz, mollban füttyögnek a mormoták? — Dúrban füttyögnek — válaszolt megvetően az asszony —, dúrban, te mamlasz; akkor lássalak, mikor te a hátad közepét! — Választékosán fejezed ki magad. Szellemes vagy én pedig analfabéta — vergődött a pattanásos lelkű férfi —, elhagysz, mert nem bírlak követni a tudás országútján.
