Irodalmi Szemle, 1978
1978/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Németh István: Cselédek utódai (riport)
Németh István CSELÉDEK UTÓDAI Kőhídgyarmat vasútállomásától már látszanak a vastag fák közt rejtőzködő egykori esztergomi káptalanbirtok, Kispata-major szabadon elszórt épületei. Az arra vezető utat is terebélyes fák szegélyezik. A fasorban lábszárnyi mély árkokat, kiforduló magas földhátakat dermesztett meg a fagy. Ősz végén, tél utolján nemhogy ló, de még a traktor is csak nehezen boldogulna ekkora sárral. És az emberek, a cselédek mai utódai, ők hogyan boldogulnak? Az az értelmes, okos lány, aki az egész község felháborodását tolmácsolva beszélt nekem a major lakóiról, lehangoló képet festett róluk. De vajon nem túlzott-e? S mit lehet ezeknek az embereknek az érdekében tenni? Érdekel, hogy milyen fejlődési irányok határozzák meg az életüket. Pár évvel ezelőtt ez a környék ontotta az ország ipari központjainak a munkaerőt. Vasárnap este, hétfőn reggel zsúfolt vonatok vitték a férfinépet az építkezésekre, gyárakba és bányák gyomraiba. Akárcsak a többi vidéken, itt is munkaerőhiány. A közelben maradva: Kőhídgyarmat munkaképes férfiainak jó része vasutas. A többiek pedig a közeli papírgyárban dolgoznak. Az asszonyok itt is, ott is; az állami gazdaság autóbusza pedig hét faluból szedi össze azt a pár munkást, akire szükség van. Nem, nem az a gond, hogy kik és mikor telepítenek új gyáregységet, s teremtenek új munkalehetőséget, hanem hogy valójában van-e, aki megműveli a jó drága termőföldet, akad-e ember eleséget és almot szórni az állatoknak? Megyek a fasor mellett. A ritkás fák közt két ikerház. Az elsőt valamikor a hatvanas évek elején építették, a másikat hetvenben fejezték be. Azóta nem történt itt semmi. A régi intéző tizenöt évig élt itt. A mostani alig hét hónapja jött. A fák közt, egészen a gazdaság hivataláig, sőt még tovább is fut a gyalogút. Úgy látszik, mégis megmozdult valami. Ősszel kihordták a kavicsot, de a fagy keményre dermesztette a kavics- rakásokat, a gyalogút megépítése így tavaszra maradt. Délelőtt van, tíz óra múlt,, lassan enged a föld fagya, kerülgetem a naposabb részeket, keresem a kevésbé síkos, kevésbé sáros helyeket. Odébb, az istállók közé ékelt s egykori lóistállóból átalakított lakások előtt magányos férfi álldogál. János, a gazdaság fejőgulyása. Garamkövesdi származású. A borjúeiletőben dolgozik. Reggel kettőt ellett az egyik tehén. A rezgőlábú borjú elkódoroig a vemhes állatok lába alá, ő felveszi és ölben hozza vissza, mint egy gyereket. A nemzeti bizottságon összeszámoltuk K. János gyermekeit. Tizenegyen vannak. Hentesnek készült; s az első házassága fölbomlott. A gyerekek a feleségénél maradtak, majd állami gondozásba kerültek. Néha kiutalják neki a gyerekpótlékot ezekre is, mert nem tudják hová küldeni. Az egyik Csehországban, a másik valahol a Tátra alatt, a harmadik meg ki tudja, hol. Öt éve is van, ihogy utoljára látta valamelyiket. Mikorra átvergődöm a csúszós, trágyás sáron, behúzódik a piszkos, szűk konyhába. Három saját s két idegen gyerekkel együtt összesen öt gyerek van a konyhában. Felesége az asztal fölé hajolva az ebédfőzéssel van elfoglalva. Rajtuk kívül még további két fiatalasszony is tartózkodik a helyiségben. N. Jiánosné fiatal, okosnak látszó cigány asszony és egy festett, magyarul nem tudó, bávatagon maga elé meredő fiatal- asszony. Ök éppen költözködőfélben vannak. A férje elindult teherautóval még reggel, hogy meghozza valahonnan Csehországból a bútorokat, az asszony meg csak ül és bámul maga elé. — Azt mondják, hogy nem nagyon törődnek a gyerekekkel, — mondom K. Jánosná- nak, aki most a főzéssel van elfoglalva. Mintha darázs csípte volna meg, dühbe gurul. — Hogy én nem törődöm a gyerekekkel?Hát hiányzik valami ezeknek? — s mutatja is a kicsi, fejletlen fiacskáját. A fiúcska mondana valamit, amit nem szabadna, hogy
